Ars poetica

Ars poetica
Ars poetica: Érzés, ami hajt minket

2012. január 31., kedd

Búcsú a többiektől, mi maradunk

Hajnalban keltünk, mert a 059 és a 040 csapatok autóeladás hiányában, elindulnak hazafelé. Mivel maradt néhány személyes holmink, amit nem akartunk eladni, de nem is tudjuk repülővel hazavinni, így őket kértük meg a hazafuvarra, ami sok-sok pálinkába kerülhet nekünk, de megéri. Kicsit megcsúszva tudtak elindulni a konvojhoz képest. Fájó szívvel búcsúztunk el tőlük, hiányozni fog a társaságuk, humoruk, jól összerázódtunk velük a hosszú út alatt.

Victor azt ígérte, hogy reggel 9 órára értünk küld valakit, hogy megmutassa nekünk a nyomdáját, de 9:20-kor sem jött értünk senki, így taxit fogtunk és bementünk a Malaika Hotelbe, ahol a 003-as fiatalok laktak, hátha a napi programjukhoz tudunk csatlakozni, de amire odaértünk már elmentek, így a szállodába elkértük a wifi kódot és nekiláttunk az internetezéshez. Mivel lefárasztott minket az előző nap, így jól esett egy kis láblógatás, semmittevés, így estig ott ragadtunk, míg a fiatalok is visszaértek a szállodába.

Este elmentünk egy közös kis sétára, majd beültünk vacsizni egy helyi kis étterembe, ahol óriási hamburgert adtak. Vacsi után fogtunk egy taxit, hogy hazamegyünk a repülőtér melletti szállásunkra. Mivel itt a taxiba ülésnek 250 szefa/fő a tarifája, így a taxisok szeretnek minél több embert felvenni a kocsiba, így mi már utas mellé ültünk be. Ilyenkor sorrend szerint teszik ki az utasokat, így letérve a mi útvonalunkról, egy sötét kis utcába rakta ki az előző utast, majd néhány utcát továbbhaladva megállt az út szélén a taxis, kiszállt az autóból, az ablakon keresztül visszaszólt, hogy mindjárt jön és otthagyott minket a sötét autóban. Nálunk a nagy fotóstáska, na meg egy kis kp., kezdtem türelmetlenkedni, majd sikerült Lászlót meggyőznöm, hogy szálljunk ki az autóból és intsünk le egy másik taxit, mert ez így nem szimpatikus. A következő taxis már rendben elvitt a szállodáig, így végre hazaértünk.

2012. január 30., hétfő

Autó nélkül, szabadon...

Reggel úgy döntöttünk, hogy mi is kimegyünk arra a bizonyos autópiacra, mert sok olyan dolgunk van, amit kénytelenek leszünk eladni, hiszen nem tudjuk hazavinni. Gyorsan kipakoltuk az autóból a fontosabb dolgokat, amit nem akarunk eladni. Útközben László az egyik fényképezőgépről letöltötte még a képeket meg a videókat, majd beálltunk a focipályán kijelölt helyre. Azonnal odajött hozzánk a kormány egyik embere, hogy rákérdezzen mit keresünk mi itt, mert az autót ők akarják tőlünk megvenni, hiszen tegnap már megegyeztünk. Megnyugtattuk, hogy csak az egyéb kellékeinket szeretnénk eladni.

Hát jöttek is az érdeklődők, akik közt persze több volt az alkalmat leső vagy kíváncsiskodó, mint a valós vevő. Nehéz volt úrrá lenni a káoszon, ahogy meglepték az autót, persze László próbálta állni a sarat és megmondani mindenre a megfelelő összeget. Egy srác igen erőteljesen beállt az autó hátuljához és elkezdett rendezkedni, hogy mi van eladó, dudálgatott közben az általunk vitt levegős kürttel és egy kis haszonért cserébe, menedzselni kezdte dolgainkat, némi sikerrel.

Szemem közben folyamatosan járt és futkostam az egyik kocsiajtótól a másikig, hogy átlássam a helyzetet, mígnem egy pillanatban azt vettem észre, hogy a becsukott kocsi üléséről eltűnt a videózáshoz mikrofonnal, lámpával felszerelt Nikon fényképezőgépünk, az egyetlen olyan érték, ami nem eladásra volt nálunk. Pánikhangulatban azonnal szóltunk a kormány emberének, aki leginkább sajnálatát fejezte ki, majd futottunk a helyi, jelenlévő rendőrökhöz is, de ők is csak annyit mondtak, hogy jobban kell figyelni és fejüket rázták, hogy nincs mit tenni. Én azonnal elkezdtem a piac területén lévő táskás feketék táskáit megnyomkodva ellenőrizni, hátha ki tudom tapogatni benne a fényképezőgépet, persze ez többeknek nem tetszett. Volt, aki megmutatta, hogy mi van benne, de sajnos nem jártunk sikerrel. Hát ez egy komoly veszteség nekünk, amit nehezen tudtunk benyelni. Közben próbáltuk előkeríteni azt a kis menedzseres fazont is, hátha benne van a keze a dologban. Sikerült rátalálnunk a piacon, azonnal felajánlottuk neki, hogy fizetünk érte, ha előkeríti a fényképezőgépet nekünk. Persze egyből előleget kért érte és az általa rég kiszemelt, ütött-kopott, alumínium lábast, mivel az ügyintézésért telefonálgatnia kell, meg taxizik is, hát adtunk neki 2000 szefa-t (kb 1000 Ft) na meg a lábost (ez már nem oszt nem szoroz ekkora veszteségnél) és leírtuk a pontos gépadatokat, na meg a hotel nevét, ahol megszálltunk.

Újra elkezdte a csomagtartós menedzselést az autónál, amire ismét egy hatalmas káosz lett körülöttünk, sőt még egy fizetett-nem fizetett feszültség is generálódott, így rendkívül ideges lettem és mint egy kölykeit védő anyatigris, mindenkit ellöktem az autótól és kiabáltam, hogy FINISH, mert nem szerettem volna nagyobb kárt, mint ami eddig is ért minket, illetve elege lett az embernek ebből az alkudozós, lökdösődős helyzetből. Becsuktuk az autó ajtajait és végre távoztunk a helyszínről. Közben ismét előkerült Victor, aki ajánlatot tett az autónkra és jelezte, hogy ő szívesen megveszi tőlünk az egyéb dolgainkat is, így átautókáztunk a központi, Azalai szállodához.

Itt a parkolóban várakozott már több autó is és persze itt is előkerültek a kíváncsiskodó, alkudozó feketék is. Victor nyugtatgatott minket, hogy mindjárt jön a Miniszter asszony és fizetnek, addig átnézi ő is, hogy mink van még eladó. Sikerült egy összegben megállapodni vele, így már csak a fizetésre vártunk. Szép kényelmesen intézkedtek, és kb. 1 óra telhetett el mire végre megérkezett a Miniszter asszony is és a mi autónkhoz jött elsőként.
Szerette volna lealkudni, de mi nem engedtünk, hiszen tényleg nem akartuk eladni, végül rábólintott. Besétáltunk a szálloda recepciójához és ott vártunk egy kis hideg cola mellett, hogy Victor a presszó másik sarkában átvegye a Miniszter asszonytól a kialkudott összeget, majd odasétált hozzánk. Meglepődtünk, amikor az összeggel teli boríték, kicsit nagyobb volt mint amire számítottunk, mert mi csak Euróban szeretnénk megkapni az összeget, de kiderült, hogy ugyan Euró, de tele volt 5, 10 és 20 Euróssal, ezért volt ilyen vaskos a boríték. Végül kiszámoltuk, átvettük, aláírtunk és megbeszéltük, hogy mi egy bankba szeretnénk elsőként menni, majd csak utána a hotelba, hogy kipakoljunk a kocsiból és átadjuk Victornak az autót. Elindultunk (elől egy autóba Victor és egy sofőr), majd megálltak egy épület előtt, ahová bement Victor az autó papírjait intézni. Mivel már délután 3 óra volt, arra gondoltunk, hogy mi addig keresünk egy bankot, nehogy bezárjon és kitegyük magunkat egy készpénz ellopási lehetőségnek. Közben összefutottunk Robival is a (059-es csapatból), aki befeküdt a csomagtérbe hozzánk, hogy segítsen a banki ügyintézésben. Találtunk egy WesternUnion feladó helyet, de soknak tűnt a kezelési költség, így tovább keresgéltünk. Útközben a 003-as fiatalok közül találkoztunk Barbival és Ádámmal, akik bőröndöt akartak venni, ők is felkapaszkodtak a kocsira, Robit visszavittük az étteremhez, ahol felvettük és a fiatalokkal továbbmentünk egy bankhoz. Mivel Barbi tudott franciául, Ádám meg spanyolul, sikerült megértetni a bankban, hogy mit is szeretnénk, így ők leléptek, hogy folytassák a bőröndvásárlási projektjüket, mi pedig maradtunk és várakoztunk.

Az afrikai tempóban haladt az ügyintézés, de kiderült, hogy kellenek az autó papírjai is a tranzakcióhoz, így telefonon hívtuk Victort, aki rövid időn belül megjelent és egy kézzel írt papírt adott le, mint hivatalos papírt az ügyintézéshez, de ez is elég volt hozzá. Már bezárt a bank, amire végeztünk és azt ajánlották nekünk, hogy ne hagyjuk el a várost addig, amíg a tranzakció nincs meg (ez kb. 48 óra), hogy tudjunk még intézkedni, ha gond volna az átutalással.




Elmentünk a hotelhez, ahová már Victoron kívül megérkezett a Miniszter Asszony fia és testőre is. Türelmesen megvárták, amíg kipakoljuk a személyes dolgainkat a hotel udvarára és közben lelkesen elkezdték lehúzgálni a matricákat az autóról. Nagyon barátságosak voltak velünk, Mama és Papa lett a nevünk és a végén még csoportképet is készítettünk. Amire felocsúdtunk már ott álltunk a kis csomagjainkkal, autó nélkül, szabadon.... és most hogyan tovább?


Csomagjainkat bepakoltuk a szobánkba, koccintottunk egyet a maradék kis italunkkal, hiszen sűrű volt ez a nap. Közben megérkeztek a többiek is a szálláshelyre (059, 040), hiszen estére a román szállásadónkkal meg lett beszélve egy helyi szokások szerinti vacsorázás, amire Csabi (059) az autójuk eladása miatt, csak késve tudott megérkezni, kicsit csalódottan. Azt mondta átverés az egész, nem adták meg a beígért pénzt, és elege van, holnap hazaindulnak.
A vacsora egyébként nagyon ízletes volt, kint tálaltak nekünk a kertben, a csillagfényes ég alatt, szúnyogok, macskák és kutyák társaságában.

Közben telefonáltak a 003-as fiatalok, hogy ők is eladták az autójukat és Csabinak felajánlanának néhány hasznos kelléket, amiért menjen be hozzájuk a Malaika Hotelbe, ezért vacsi után autóba ültünk és a fiataloknak segítve, lehoztunk a szállodai szobájukból lifttel, a recepción keresztül hi-lift jack emelőt, rántókötelet, ami egy nagy fekete zsákban lapult, lapátot és baltát, ami miatt elég röhejesen néztünk ki.
Mivel a visszaútra is tartogattunk osztogatható ajándékokat, úgy gondoltuk, hogy Zalánnak adjuk, hogy vigye haza a falujába, így még este bevittük a szállodába azt is neki.
A mozgalmas nap után jól esett végre ágyba keveredni.

2012. január 29., vasárnap

CÉLBA ÉRTÜNK!!!

Hajnalban dobszóra és a helyiek hangos beszédére ébredtünk, akik a sátrak és autók között bámészkodtak. Így nehéz diszkréten megoldani a reggeli készülődést. A mai nap már a célba érés napja, de az üzemanyagot még Gabuban vásárolnunk kell. Itt már felvezető autóval is találkoztunk, sőt az út szélén a helyiek egyre lelkesebben fogadják az autókat. Az első benzinkútnál megálltunk tankolni, sőt még autót mosni is lehetett. Az utunk során ez az egyik legkulturáltabb kút volt, pedig egy szegény országban vagyunk.


Ahogy haladunk Bissau felé egyre nagyobb a tömeg és a rendőri irányítás, hát itt nagyon készültek ránk. Zenekar, tacepaók és a helyi TV egyenesben közvetíti a célba érkezést, nagy a tömeg. Háromsávos, széles úton haladunk a cél felé, távolban már látható a sárga Budapest-Bamakos kapu. Mindenki dudál, kiül a kocsi ablakába vagy a tetejére, fotóz vagy videózik, végre célba értünk, hát ez itt a szó szoros értelmében a hősök tere lett. Hősiesen viseltük a port, zötykölődést, a gumiproblémákat, határátlépési kihívásokat, gyűrtük a kilométereket, versenyeztünk az idővel és a technikával, az autónak is bizonyítania kellett. Teljesítettük, de van még egy visszaút is előttünk.



Félreállunk az árnyékba, hogy üdvözöljük útitársainkat is, majd elszaladunk a megadott Hotelba, hogy érdeklődjünk, ugyan tényleg szép, de nekünk drága, így visszamegyünk a többiekhez. Már a leparkolásnál érdeklődnek tőlünk az autó eladási ára iránt, mi mondtunk egy plafon árat, majd betértünk az étterembe sörözni. Kb. 10-15 perc múlva utánunk jöttek, hogy érdekli őket az autó, mutassuk meg. Persze mondtak elsőre egy padlót, majd folyt az alkudozás, végül adtak egy elgondolkoztató ajánlatot, amire még alszunk egyet, illetve megkérdezzük a vámpapír költségét is a szervezőktől, mert azt mondták, hogy anélkül ne adjuk el, mert bajunk lehet belőle. Megadta a telefonszámát a pali, majd elmentünk szállást keresni, közben persze járt az agyunk, hogy akkor mit hogyan viszünk haza, illetve tartunk meg magunknak. Annak mindketten örülnénk, ha nem kellene hazazötykölődni, hanem repülnénk és tény, hogy az autóra ez után az út után költeni kellene. Na majd meglátjuk, hiszen ez még csak egy ajánlat.




Közben a szálláshelyek vészesen fogytak a központban, illetve nagyon felnyomták az árakat, így mi elindultunk a repülőtér felé, ahol találtunk egy egyszerű hotelt, ahol a tulajdonos egy fehér, román nő és nagyon megörült Vilyéknek, akikkel azonnal csevegésbe kezdett. Beinvitált minket a házába egy kávéra is, közben a gyerekei sürögtek-forogtak, hogy a szobák legyenek rendben. Kedélyesen elbeszélgettünk, már kezdtünk türelmetlenkedni, hiszen le szeretnénk fürdeni és időben beérni a városba vacsorázni és a záró ünnepségre is még oda kell érjünk. Végül a kevés szoba miatt Vilyék a privát részben kaptak helyet. Gyors fürcsi és már rohantunk is be, mert nagyon éhesek vagyunk.
A belvárosban letettük az autókat, hogy gyalog keresünk éttermet és közben összefutottunk a 003-as fiatalokkal is, akik egy kísérővel mennek a ceremónia helyszínére, így akinek volt hely az beült az autójukba, akinek nem, az felkapaszkodott az autó oldalára (hiszen ez itt divat) és így szinte visszaautóztunk a szállásunk felé. Itt már nagy volt a tömeg, szólt a zene és sok volt a biztonsági ember is. Összetoltunk asztalokat, majd hoztunk magunknak italokat, amiért most nem kellett fizetnünk. Itt voltak Bissau fontos emberei is, a Miniszter Asszony és előkerült az az illető is, Victor, aki ajánlatot tett az autónkra és ismét megerősítette azt, sőt kiderült, hogy pont a Miniszter Asszony szeretné megvenni, akivel beszélt is, így kezdtük komolyra venni az ajánlatát. Közben helyi táncosok egy igazi showt mutattak be, ami rendkívül látványos és hangulatos volt. Kaptunk egy kis tányér ételt is és közben egyre lazább lett a hangulat.
Az autó eladása kapcsán, minden információt próbáltunk beszerezni a szervezőktől és kiderült, hogy az eladás lehetősége realizálható. Másnap reggel lesz egy hely, ahová az autókkal be kell állni, mint egy autópiacra, de nekünk nem, mivel már van vevőnk, aki délután a hotelhez jön fizetni. Hát ez egy kis fejtörést fog jelenteni, hiszen nem így készültünk, de a jó ajánlatot nem szeretnénk elszalasztani.
Hajnalig maradtunk a partin.

2012. január 28., szombat

Nemzeti Park vagy mi?

Végre lehetett egy kicsit tovább aludni, mert csak 10 órakor volt a rajt. Mivel lehetett csónakázni a Gambia folyón, így a csapat úgy döntött, hogy nem hagyjuk ki. 20 fővel indul a hajó, de két turnus is összejött rá, így várakoznunk kellett, amíg az első csapat visszaér. A folyón az állatvilág igen csekély volt, épp csak víziló fülét vagy vízfodrozódást láthattunk. Szinte teljesen kiürült a tábor, mire elindultunk a parkból kifelé. Persze ismét csak vezetővel lehetett kimenni a parkból, de mi szerettünk volna állatokat is látni, ezért egy másik úton indultunk el. Egy tisztáson láttunk varacskos disznót, néhány marabut és antilopot. A vezető ezért a kis letérőért ismét pénzt akart kérni tőlünk, így visszaindultunk a régi úton.


Amikor kiértünk az aszfaltra derült ki, hogy a csavaros kerekünk nagyon ereszt, le kell cserélni, így félreálltunk szerelni. A legegyszerűbbnek az tűnt, hogy a gumijavítóval befoltozzuk a lyukas gumit és felpumpálva visszatesszük. Próbáltuk az eseményt ismét fotózni, de a fényképezőgép össze-vissza exponált, valószínűleg a rázkódástól és a sok portól valami elromlott benne.


Nagyon meleg volt a tűző napon és aszfalton, ahol a semmiből ismét ott termettek a helyi kíváncsiskodók. Közben a kannákból tankoltunk az autókba, mert innentől mi húzzuk őket az üzemanyag spórolás miatt, de kb. 120 km után újból kifogyott, így ismét megálltunk és sikerült még 20 litert vásárolni egy kisbuszostól üzemanyagot. Sajnos a mi autónk egyre erőtlenebb, így túl sokáig nem tudtunk vontatni, na meg a kegyetlenül nagy kátyúk miatt sem.
Már sötétben értünk a határhoz, ahol a legfontosabb dolog az ajándék, egy-egy baseball sapkáért már nyílik is a sorompó. Még néhány kilométert kellett haladnunk a megadott táborhelyhez, ami egy falusi iskola udvara volt. A bejutást már egy helyi autó is segítette, mert hatalmas volt a tömeg és a por. Már sok Bamakós állt egymás hegyén-hátán, közben előkerültek a 059 és 040 csapatok is és benavigáltak minket egy kisebb udvarra, hogy közel álljunk egymáshoz. Ismét előkerült a pálinka és beindult az esti élet. A helyiek doboltak, zenéltek, az asszonyok táncoltak, a gyerekek futkostak a tömegben. Főztek is nekünk valami húst rizzsel, amit meg is kóstoltunk, az íze jó volt, csak a hús ment bele az ember fogába. Találkoztunk azzal a fiatalemberrel (Zalánnal), akivel riport is készült már és magyarként itt lakik, akivel beszélgettünk egy kicsit a helyi szokásokról. A jó hangulatban néhány vállalkozókedvű fehér ember is beállt táncolni a helyiek közé, akik barátságosak voltak.

2012. január 27., péntek

Kútba esett álom...

Indulás után, bementünk Velingara iskolájába, hogy átadjuk az ajándékokat. A 003-as fiatalok az előtérbe ücsörgő asszonynak adták a szatyrokat, mert ő gyűjtötte be, de ez így személytelennek tűnt, ezért László úgy gondolta, hogy mi inkább osszuk szét. Hát lehetetlenség volt a sok erőszakos gyereket fegyelmezni, szétkapkodták a kezünkből, széttépték a zacskót, ez sem volt így jó élmény, viszont lehetett őket fotózni.


Mivel ma még el kell érnünk világosba a Niokolo Koba Nemzeti Park bejáratát, ezért nekivágtunk a bozótos szavannának. Mivel ma is csak falvak nevei szerint lehetett haladni, így a sok földútból kellett kiválasztani a jót, illetve kérdezősködni kellett több helyen. Több faluba láttuk, ahogy csoportosan húzzák a vizet 40-50 méter mély kútból, így az egyiknél lelassítottunk, hogy tudjunk fotózni. Fotózás közben egy nagy ütést éreztünk és az autó jobb eleje lesüllyedt. Kiderült, hogy belehajtottunk egy kútgyűrűbe, így a jobb kerekünk a levegőbe lógott, felülve az autó a első differenciálművére.





Hát a nézegetésnek meg lett az ára, de azonnal van segítség, mert itt vannak velünk a 003-as fiatalok. A helyiek kézzel azonnal emelgetni akarták az autót, de nem engedtük. Elő az emelőket és indul az ötletelés a megoldásra. A homokvasat tegyük a kerék alá a kútgyűrű szélére, csak meg kell emelni az autót. Ezt több lépcsősen lehet csak megcsinálni. Közben befutottak más Bamakósok is, fotózták és videózták az eseményt. A helyiek is nagyon kíváncsiskodtak, körbe álltak minket. Persze László nem adta fel és sikerült a homokvason kifarolni a kútgyűrűből, melyet tapssal ünnepeltünk. Szerencsénkre nagyon lassan mentünk bele, így nem lett semmi baja az autónak, haladhattunk tovább.



Végre elértük a főutat is, ahol már lesznek nagyobb falvak, hogy tankolni tudjunk. Az első kútnál viszont kiderült, hogy egész Szenegálba nincs gázolaj, így a futam nem fog tudni haladni, mert csak hétfőre várható az üzemanyag. Elkezdtünk számolgatni, hogy kinek mennyi üzemanyaga van, mennyit fogyaszt az autója és hány kilométer van még a célig és úgy döntöttünk, hogy a következő nagyvárost megcélozzuk. Útközben Lászlónak  zseniális ötlete támadt, hogy felváltva húzzuk egymást legalább az aszfalton, így üzemanyagot spórolunk. Meg is álltunk az út szélén, hogy összekötjük egymást, közben Marci leintett egy kamionost, hogy tőle is vegyünk üzemanyagot. Sikerült az alku, így lett +25 literünk ráadásnak, persze azért marad a vontatás is, az a biztos.


Tambacoundába már nagy a káosz a benzinkutak környékén, sok a félreállt autó, köztük Bamakós is, na meg a vérszemet kapott helyiek ajánlatai. Veszünk vizet és kenyeret, majd haladunk tovább, hogy még időben elérjük a park bejáratát. Ha az üzemanyaghiány miatt kényszer pihenőnk lesz, akkor inkább Simentinben szeretnénk ragadni, mert ott lesz látnivaló és szállás is.
Elértük a bejáratot, de csak 5 autónként és kísérővel lehet bemenni, na persze meg pénzért. Elég nehézkesen mentek a dolgok, közben az autóknál a folyamatosan kolduló gyerekek. Végre elindulhattunk befelé, de egy nagyon hosszú és rossz út vezetett be a szállásokig, persze üres szoba már nem volt, így marad a kocsiban alvás. Viszont voltak olyan rendesek, akiknek már volt szobájuk és megengedték nekünk, hogy használhatjuk a fürdőszobájukat, igaz csak hideg víz van, de ebben a melegben tökéletes felüdülést jelent. Felfrissülve beültünk az étterembe egy meleg vacsorára, ami sült csirke volt csicseriborsóval és egy banán desszertnek. Jól esett a kiszolgálás, egy kis kényelem. Már készülődtünk a lefekvéshez, amikor betoppant a másik két csapat is és azonnal beindult az élménybeszámolós, pálinkás este.

2012. január 26., csütörtök

Tájékozódás GPS koordináták nélkül

A mai napon érdekes lesz a feladat, mert nem adnak GPS koordinátákat meg, csak néhány falu nevet a tájékozódáshoz, tehát kérdezni kell a helyieket és a papíralapú térképet kell használni. Lelkesen elindulunk a pontvadászatra együtt a négy csapat. Jól haladunk és még élvezhető is a szavannában autózás, itt-ott egy kis versennyel tűzdelve. Figyelni kellett az elágazásokra is, mert könnyen eltévedhet az ember. Volt olyan szakasz, amikor egymás nyomát is nehezen tudtuk követni a portól. Az egyetlen GPS pont egy híd koordinátája volt, de víz az nem volt a mederben. Itt vettem észre, hogy egy csavar fúródott a bal első kerekünkbe, de még nem ereszt, reméljük kibírja egy városig, majd figyeljük a keréknyomást.
Amikor kijutottunk egy nagyobb faluba, két csapatnak tankolnia kellett, így bekanyarodtunk egy benzinkúthoz, ahol nem volt gázolaj. Állítólag visszafelé kb. 50 km-re lehet tankolni, így a két csapat leszakadva tőlünk elindult tankolni. Mi továbbhaladtunk a táborhely felé. A letérőnél egy kútnál, sok-sok asszony és gyerek húzták a vizet, ahol megálltunk.







A 003 fiatalok nyakba akasztós kis ajándékot adtak nekik, hogy így készítsenek velük egy csoport fotót. Ez sikerült is, sőt volt közös vízhúzás is a 40 méter kútból. Barátságosak voltak és fotózni is hagyták magukat. Továbbhaladtunk a táborhelyre a baobab fák árnyékába. Sajnos a másik két csapat nem ért be a táborhelyre, így nem tudjuk mi van velük.

2012. január 25., szerda

Határátlépés másképpen

2012. JANUÁR 25.
Reggel tankolás után kereket fújattunk egy kis gumis műhelybe, majd szembe vele volt a pék, ahol vettünk bagettet. Isteni ez a kenyerük, de a készítés körülményeit jobb nem látni, még a földről is szedik össze a kenyeret. Az egész város tele van bagett szállító emberrel, némelyik a feje tetején viszi.


A városon át kellett vergődni magunkat, ami egyre dugósabb és kaotikus volt. Itt nehéz közlekedési szabályokat érzékelni, mivel keresztbe kasul jönnek-mennek az autók. Mégis pont minket állított meg egy rendszám nélküli, szakadt Mercis, egyenruhás ember, hogy elmagyarázza, hogy rosszul közlekedünk. Mivel a kommunikáció nem volt egyértelmű, be akart minket kísérni a rendőrségre. Hát próbáltunk kedvesen magyarázni neki, hogy időre megyünk Szenegálba, valamint a nem értjük mit akar tőlünk adtuk elő. Némi jópofizás után elengedett.


Rossoba érve, már terelgettek minket a helyi katonák, hogy egy elszeparált sorba tudjunk várakozni a határátlépésre illetve a kompozásra, hogy átkeljünk a Szenegál folyón. Ez azért néhány órába telt, de közben meglepetésünkre lett térerő is a mobiltelefonokba, mert Szenegálba van elérhető hálózat. A várakozás alatt megebédeltünk és tikkadtunk a napon. A Mauritán oldalon 50 Eurót kellett fizetni a kijutásért és a kompért. Az egyik ember kis cetlit osztogat, a másik beszedi, a harmadik meg kis ajándékot kéreget. Végül-is feljutottunk a kompra, de ami odaát várt, hát az egy kicsit megrázó, szemét, nyomor, sok-sok kéregető és ki kell szállni ügy-intézni egy épületbe. Az autókat beterelték az épület mögé, ahol egy erőszakos irányítgató fekete miatt, egy talicska betörte az első lökhárítónkat, amitől László nagyon feldühödött. Én ez alatt a beléptető papírokat próbáltam intézni, de ez itt még körülményesebb volt, mint eddig. Elsőnek az útleveleket pecsételik le, majd a forgalmi engedélyek alapján 10 Eurót kell fizetni, majd egy A/4-es lapra felír 10 forgalmi adatot kézzel, majd lefénymásolják és egy másik ember piros pecsétet tesz rá és csak ezután adja oda a papírt, ami az autó kiléptetéséhez kell. A várakozás alatt vödrös gyerekek nekiláttak az autók lemosásának. Amikor itt végeztünk egy vaskapun csak akkor engednek ki, ha fizetünk 1000 helyi pénzt. Hát beléptünk Szenegálba, de riasztóbb, mint eddig valaha volt, szemét, nyomor és rengeteg fekete, igyekszünk mihamarább elhagyni a várost. Viszont végre meleg van és a táj is megváltozott szavannásra. A táborhely felé vettük az irányt, de közben vásároltunk bagettet, na meg a fiúk visszaautóztak sörért. Addig mi a fiatalokkal elautókáztunk a tóig, ahol szép volt a naplemente.

Bejelentkezés Mauritániából

Jelenleg Mauritánia fővárosában, Nouakchottban szálltunk meg, ahol volt internet, így elküldtük gyorsan az eddigi leírásainkat Berninek, hogy feltegye ide. Sajnos lassú a net, így a képeket majd később töltjük fel, illetve amíg megy néhány ízelítőt megpróbálunk feltenni. Jól vagyunk és holnap, azaz ma már Szenegálba leszünk.Végre itt már melegebb van, mert eddig inkább fáztunk.



Táborhely a B2 Beachen, Mauritániában




2012. január 24., kedd

B2 Beach

Reggel kényelmesen ébredtünk, mivel tudtuk, hogy a dagály miatt nem tudunk 12 óránál előbb továbbindulni. Volt aki nekiállt autót szerelni, volt aki pihent. Mivel remélhetően a következő városban lesz wifi, ezért gyorsan nekiláttam a blog hiányzó részeinek befejezésére. Közben egyre melegebb lett az idő.




Végre úgy ítélték a szervezők, hogy elindulhatunk a tengerparti szakaszon, talán már visszahúzódott a tenger annyira és a beach is járható lesz. A személyautókat csak vontatva lehetett kihúzni a homokos táborhelyről. Ismét indult az őrült autózás, bár most még rosszabb a part, mint tegnap este volt, hiszen a homok süllyedős, itt-ott latyakos és még nem kemény, sőt a sok autó is már kivájta a homokot. Persze mi még előzésbe is fogtunk, hogy előlre menjünk a videózás miatt. Embert és autót próbáló volt a szakasz, de én emberemre találtam László személyében, számára nincs lehetetlen, tehát a videó is összejött. Ez a szakasz kb. 150 km is lehetne, de egy halászfalunál egy a védelmünket biztosító autó elállta a folytatás útját, hogy ne menjünk a parton tovább, hanem menjünk fel az aszfaltra a falun keresztül. Mivel a 003-as fiatalok előre mentek és őket még beengedték erre a szakaszra, így elszakadva tőlük mi, a 059 és a 040 elindultunk föl, de sajnos csak nekünk sikerült átgangolni a süllyedős homokon, a többiek elakadtak. Azonnal támadásba indultak a gyerekek, asszonyok és kéregettek. Mivel készültünk leselejtezett, levetett ruhákkal, kiszálltam, hogy oda adjuk nekik, de szó szerint kitépték a kezemből. Borzasztó, így az adakozás öröme, szelleme elveszett. Visszamentünk, hogy az elakadtaknak segítsünk, ami nem volt egyszerű, mert szinte méterről méterre tudtak csak haladni. Végre kikerültünk a homok és a falu fogságából és elindultunk Mauritánia fővárosa felé, hogy megszálljunk. Mivel a 059-es csapatból Csaba tavaly járt már itt, így ismert egy autentikus szállást, amit fel is kerestünk. Egy eldugott kis utcába, egy belső kertes, igen egyszerű hely, de végre le tudtunk fürödni meleg vízben és ismét ágyba aludhattunk, sőt internetezni is tudtunk.

2012. január 23., hétfő

Eszeveszett autókázás


Reggel 7-kor volt a rajt, de a délelőtti szakaszt csak a nagyon elszánt versenyzőknek engedték, mi inkább aszfalton mentünk el a Nemzeti Park bejáratáig, ezért nem is rohantunk. Útközben ajánlottak egy UFO leszálló pályát, ami persze egy nagy kamu volt. A park bejárata előtt tankoltunk és még egy helyi, tejhabos kávét is ittunk, mert a születésnapos Robi meghívott rá.


A parkon áthaladva volt néhány kritikus szakasz, ahol elakadás veszély volt, így néhány mentésbe besegítettünk, mert szerencsénkre mi, azaz László nagy lendülettel áthaladt ezen, engem ott hagyva. A 003-as fiatalok elfuvaroztak az autónkig. Kis bolyongás után bejutottunk egy kis faluba, ahol ismét ijesztő volt a sok, koszos, taknyos, fekete gyerek, ahogy megszállták az autókat. Végül sikerült megtalálnunk a beachre vezető utat és szerencsénkre apály volt, így le tudtunk hajtani a tengerparti őrült autókázás helyszínére.


Hát Lászlót nehéz volt megfékezni, hogy lassabban és óvatosabban száguldozzon, annyira élvezte. Előttem pedig csak a tavalyi, beragadt lengyel autók képe lebegett, hogy nehogy úgy járjunk, ezért próbáltam őt visszatartani az esztelen száguldozástól. Viszont csodálatos volt, amikor egy sirályrajhoz érkeztünk, és ahogy a lemenő nap fényében, csapatostul felszálltak előttünk. Egy kis halászfalun is áthaladtunk, ahol a szegénység mellett láttuk, hogy egy helyi ember a mobiltelefonjával vesz fel minket. Erős ez a kontraszt. Végre megérkeztünk a táborhelyre, ahol már többen élvezték a tengerpart előnyeit, persze nagy fürdőzést a hideg vízben nem sokan vállaltak be, kivétel Gyuri a 059-es csapatból. Ismét pakolászás következett az evéshez és az esti alvás.

2012. január 19., csütörtök

Csörlőzés, pálinkázás, barátkozás

2012. JANUÁR 19.
Reggel 6-kor volt az indulás, mivel tudtuk, hogy van még lemaradásunk az előző nap kiírásából is, ezért nekivágtunk egy rövidített földútnak Foum Zgid felé. Útközben oázisokat láttunk és elénk tárult egy kanyon, ami szinte olyan volt, mint egy mini Grande Canyon. Teáztunk egyet Tatán, majd haladtunk tovább a Star Wars film egyik színhelye felé. Mivel a pontgyűjtő lapunkat nem adtuk le, illetve a napi etap kiadásánál nem voltunk jelen, így a pontgyűjtés mára kimaradt. 6 óra felé érkeztünk meg Tan-Tan városba, ahol elsőként ettünk egy kis étterembe, majd megtankoltunk. A benzinkútnál kiderült, hogy van wifi, így lázasan elkezdtünk netezni, miközben a NoPara csapat egyik tagjával futottunk össze, akivel eddig SMS-ben tartottuk a kapcsolatot. Elmesélte, hogy a célállomáson nincsen hotel, szabadban kell éjszakázni, ezért ők inkább visszajöttek ide a városba. Mi is úgy döntöttünk, hogy inkább itt maradunk éjszakára.


2012. JANUÁR 20.
Reggel 7 órakor indultunk el a Star Wars film helyszínére (Tatooine), ahol a futam többi része éjszakázott. Amikor ideértünk még sokan voltak a táborhelyen, pakolásztak, beszélgettek.


Ismét találkoztunk a korábban már megismert 003 rajtszámú fiatalokkal, akiknek sebváltó problémájuk volt és mivel a mi autónk sem húz jól  úgy döntöttünk, hogy együtt a három autó (012, 059, 003) megyünk tovább az itiner szerint. Vidám kis társaság jött így össze, nekivágtunk a pontgyűjtésnek, ami persze már csak jelképes, de sebaj, az élmény a miénk marad. Amikor ismét letértünk az aszfaltos útról, újra elkezdődött a zötykölődés, kocsizúgás és még a helyes irányt se szabad eltéveszteni, mert azt javasolják, hogy az útról ne térjünk le az esetleges aknamezők miatt. Beindult a kis csapat az első helyekre, majd ami már nem az út szélére esett, a lelkesedés hevében megfeledkezve a veszélyről behajtottunk toronyiránt a pont felé. Amikor walkitokin szóltak ránk, hogy talán ne menjünk tovább. Azonnal visszaindultunk a saját nyomvonalunkon, ami már biztonságosnak volt mondható. Rendben visszaértünk a kitaposott útra. Találkoztunk néhány versenyzővel is egy-egy pontnál, de nem értettük, hogy miért csak utánunk értek oda. Megállapítottuk, hogy nem lennénk rossz helyen, ha a lapjainkat le tudtuk volna adni.


A mai nap igen érdekes útszakaszokon haladtunk, amelyeket beterített a sivatagi homok. Még egy teveszállító kisteherautót is láttunk. Átértünk Nyugat-Szaharába, az esti szállást még sikerült ágyban töltenünk Boujdourban, bár a körülmények egyre rosszabbak (melegvíz nincs, folyosón a közös mosdó, a WC pottyantós).  Itt már kezdenek a gyerekek levakarhatatlanul kéregetni, ami kissé terhes. Vacsoráztunk is a városka egyik utcai éttermében, állítólag tevehúsos fasírtot ettünk sültkrumplival.

Eddigi negatívumok:
- A szélvédőnkre felpattant egy kavics (2 cm hibádzott) és elindult egy repedés a látótér felé, ami már 25 cm-es, sőt még aznap egy másik kavics is felpattant, ami egy kisebb hiba lett.
- Az egyik elakadásunk során, a feladat hevében, megcsúsztam és rácsaptam az autó ajtaját a bal mutatóujjamra. Kicsit bedagadt és belilult.
- Az autó oldala tiszta karc lett, amikor a folyómederből lendülettel kellett felkaptatni a jó irányba és az újabb elakadást elkerülendő, nagy gázzal a bekanyarodást követően egy homokdűne megdobta az autót és egy bokorhoz csapódott.
- A mouse-ra ráborult egy kis köményes pálinka, így most meghülyült, össze-vissza mutogat.
- A notebook billentyűje hiányosan működik, valószínűleg a sok portól, mert néhány karaktert nem akar beírni, csak többszöri leütésre.
- A CB rádiónk hangszórója nem működik, így mi nem hallunk senkit, csak minket hallanak.
- Az autó egyre lassabb, mintha nem működne a turbónk, de az is lehet, hogy ez az üzemanyag hibája.
- A Homasitától vásárolt dolgok közül néhány elromlott vagy eltört pl. a fejtámasznak az egyik fele letört, a szivargyújtó hosszabbító már elsőre sem működött és még az ásónak a nyele is letört.


2012. JANUÁR 21.

Reggel próbáltunk netezni, de nem sikerült.
Most egy darabig bizonytalan lesz az internetezés és a mobilozás is, mert lassan átérünk Mauritániába. Elindultunk a megadott tengerparti táborhelyhez, ahol a 003-as fiatalok éjszakáztak. Sikerült az út során az első kávémat elfogyasztanom, a fiatalok jóvoltából. A partszakasz egyébként látványos, de hideg szél fújt. Az út során viszonylag egysíkú, kietlen tájakon haladtunk, de a ráktérítőt is átszeltük.




Egy kiemelkedő esemény azonban volt, amikor egy termálvizes forrásnál, egy kb. 10 cm-es csövön jövő meleg vízben le tudtunk fürdeni. Persze fizetni kellett érte és az egész egy szabadban történő, nyilvános, fürdőruhás tusolás volt, de nagyon jól esett. Végre hajat mostunk. A fürdő mellett volt egy kiszáradt tómeder, aminek az alja jó kemény volt, így oda mentünk autókkal egy kis piknikre. Ettünk, szereltünk, majd rallys filmet forgattunk. Élvezettel száguldoztunk a kamera felé, majd elindultunk a határhoz, ahol az út szélén töltjük az éjszakát, hogy reggel hamar sorra kerüljünk, hiszen este 6 órakor lezárják a határt és csak reggel lehet átmenni újra. Éppen el kezdett sötétedni, amikor beálltunk az autósorba, közben a 003-as fiatalok is odaértek, így szorítottunk nekik egy helyet magunk előtt. Az aszfaltos útra kirakták az asztalt, székeket, előkerültek az ennivalók és italok, hamar oldódott a társaság. Feladat volt, hogy az alkoholt el kell fogyasztani a határ előtt, mivel Mauritániában tilos, így az italozás is nagyon jó hangulatba hozta a csapatokat. Mi most aludtunk először az autónkban készített fekhelyen, ami nagyon kényelmes volt. Éjjel ugyan egyszer felriadtam, hogy befújt minket a homok, mert az ablakokat belepte, de László nyugtatgatott, hogy úton vagyunk nem a sivatagba.


2012. JANUÁR 22.

Reggelre már két sorba álltak az autók, még kamionok is jöttek. Kényelmesen felkeltünk, hiszen azt mondták, hogy itt legyünk türelmesek, mert lassan fog haladni a sor. Aztán 9:15-kor megindult a sor, de mi és még mások sem voltunk összepakolva, így hátulról megelőzve minket a sor végére kerültünk. Gyorsan bedobáltunk mindent a kocsiba és próbáltunk előrébb furakodni. Persze ebben László ügyesebb, így én mentem a papírokat intézni. Kis bódénál útleveleket beadni, majd pecséttel visszakapod, aztán az autó papírjait is kell intézni, amikor már behajthatsz a sorompón belülre, akkor egy ember kitölt rajta valamit, egy másik pedig (kis idő múlva) lepecsételi, aztán már mehetsz is a senki földjére. Ez a terület nem tartozik senkihez, ezért itt bármi megtörténhet és az autóroncsokból ítélve, történt is. Konvojba haladtunk ezen a kb. 3 km-es szakaszon, de a homokos úton a 040-es Golf elakadt, ezért azt gyorsan ki kellett húzni, majd még egy Lada is így járt. Az egyik quoadus pedig az övtáskáját vesztette el ezen a senki földjén, ami roppant kínos lehet a továbbjutása végett. A Mauritán határon már volt számítógép, így meglepően hamar végeztünk. Valahogy szerencsénk volt és végül nem is tartott olyan sokáig a határátlépés. Elsőként beautóztunk a legközelebbi városba Nouadhibouba, hogy pénzt váltsunk és tankoljunk, na meg kenyeret vegyünk. Hát itt már nagyobb a szegénység és feketék az emberek. A világító toronynál egy hajóroncsot is megnéztünk, ahová a helyiek pénzért engedtek csak be. Elindultunk a táborhely felé, ahol a védelmünket a helyi katonák biztosították.


2012. január 18., szerda

Jártunk már a sivatagban

Most Zadorában vagyunk egy étteremben, ahol van internet, de sajnos nagyon lassú, így most bőven nem tudunk beszámolni, de jól vagyunk. Ma négyszer elakadtunk, de hála segítő barátokra találtunk. Nem volt könnyű ez a nap és még hátra van 360 km.

Jelentés Marokkóból

Hajnalban keltünk, mert 4:30-kor volt a rajt. Nagy izgalom volt számunkra az első igaz megmérettetés, ráadásul vak sötétben kellett megtalálni az első megadott pontokat. Még a szálláshelyről kivezető megfelelő irányt is nehéz volt felmérni, hiszen a dimbek-dombok mögött a sötét ismeretlenség uralkodik. Végül megtaláltuk a helyes irányt és szerencsénkre az első pontgyűjtő helyet is, majd az addig még mögöttünk érkezett egy kisbuszra rátapadtunk, akik olyan határozottan és rutinnal haladtak a GPS szerinti helyes irányba, hogy szinte nehéz volt tartani velük a ritmust, de sikerült. A következő célponttól pár száz méterre, a homokdűnék között, egyszer csak elakadt autók sora tűnt elő a lámpafények előtt. Hát ezek mellett még a kisbusznak sem sikerült elmenni, így a lendületből veszítve mi is kénytelenek voltunk megállni a homokba, ami persze egyből egy beragadást is jelentett. Kiszálltunk és elővettük a szükséges felszereléseket, bár bizonytalankodtunk, hiszen tudtuk, hogy innen csak segítséggel tudunk majd kimenni, mi ketten ezt nem biztos, hogy meg tudjuk oldani. A kisbuszosok rutinosan és gyorsan megoldották a problémájukat egy komoly kis csapatmunkával. Láthatóan a haladás mindenáron volt számukra a cél, bár rákérdeztek, hogy segítsenek-e, de mivel voltak ott mások is egyértelmű volt, hogy nem akarjuk feltartani őket evvel, hogy velünk bíbelődjenek, így a mögöttünk jövő francia csapat jött segíteni, na meg egy helyi fiatalember, aki előkerült a semmiből. Elsőként a keréknyomást csökkentettük, majd a kerekek elől kiástuk a homokot, hogy a homokvasakat oda tudjuk tenni. Közben kezdett pirkadni, de még nagyon hideg volt. A francia autónak volt csörlője, így azt felakasztva kihúzott minket a homokból. Egyértelmű tény, hogy túlsúlyos az autónk, ezért is ül fel. A napfelkelte fényei előbukkantak a homokdűnék között, mely egy vöröslő fénysávot képezett, máris nem az autózás, hanem a fotózás volt a fontos.



Közben a helyi fiatalember elkezdett a homokdűne tetején kipakolni a kis táskájából különböző kövekből készült ajándéktárgyat eladásra. Nem vettünk tőle semmit, de ajándékoztunk neki pólót, aztán kijöttünk a sivatagi részből. Mivel ismét köves úton kellett tovább haladni, ezért a kerekeket fel kellett újra fújni, de a kompresszorunk elromlott, így a közeli településen kerestünk benzinkutat. Mivel az nem volt, így egy helyi embert kérdeztünk meg, aki azonnal felkapaszkodott a kocsink oldalára és úgy mutatta az utat, hogy hová menjünk. Egy zárt kapus udvarhoz vezetett, ahol szinte azonnal nyitották az ajtót és egy kis udvari autószerelő műhelybe keveredtünk. Azonnal nekilátott egy ember a feladatnak, közben egy kislány is előkerült, akit megajándékoztunk egy kis cukorral. Közben a kísérő ember mesélte, hogy ő már sok turistát navigált itt Marokkóban, több nyelven beszél. A gumifújásért 3 dobozos sörrel kellett fizetnünk.

Haladtunk tovább a következő pontgyűjtőhelyekre, amik hol az út mentén, de sokszor nehezen megközelíthető, köves, kietlen helyen voltak. Érdekes volt, hogy amelyik állomás közelebb volt az úthoz, de persze messze a lakott területtől, ott néhol álltak helyiek, akik szerettek volna ajándékokat kapni vagy valamit eladni nekünk. Hagyták, hogy keresgéljük a jelet, de egy kis souvenirért akár segítőkészek is lettek. Jól haladtunk és már 10 állomáson is sikeresen túl jutottunk, amikor egy eldugott kis településre érkeztünk. Itt a GPS szerinti irányt tartva az út a falun át, egy drótkerítéssel bekorlátozott, homokos útra vezetett, viszont ahogy behajtottunk és elértük az első kanyart, már rá lehetett látni jobban az útra, ami egy igen magas bakháttal és mély keréknyommal, laza púderpor volt. Nyomtuk neki, illetve próbáltunk kijutni a szélére, de nem sikerült, illetve abban a pillanatban, amikor mi fennakadtunk már ráláttunk, hogy előttünk is már be van ragadva autó. Hát ez ma a 2. beragadásunk a homokba. Közben a mögöttünk jövő Land Roveres franciáknak gyorsan integettünk, hogy ne jöjjenek ide be, így ők megúszták a beragadást. Persze a falubeli gyerekek már ott is voltak körülöttünk. Előre sétáltunk, hogy megkérdezzük az előttünk lévőket, ekkor találkoztunk először a Bulanga Team-mel meg egy norvég házaspárral. Tulajdonképpen a norvégok voltak beragadva, de tőlük, na meg a drótkerítés miatt, nem lehetett tovább haladni. A gyerekek ajánlgatták, hogy hívnak traktorost, amit elfogadtunk, így boldogan futottak be a faluba, hiszen esemény van náluk. Meg is érkezett egy fiatal fiús, kicsit lenyúzott traktoros, de velünk akarta kezdeni az alkudozást, mi pedig mondtuk, hogy előbb az első autót húzza ki, mert attól úgysem tudunk tovább haladni. Így is történt, igazi manőverrel elpréselte magát mellettünk és a drótkerítés mellett. Végül minket is kihúzott, de azt ajánlották, hogy forduljunk vissza egy másik irányba kerüljük meg a falut. Amikor erről az útról megpróbáltunk vissza indulni, már látható volt, hogy újra ugyanabba a kátyuba vezet az út, ahonnan kihúzott, de amire mi megfordultunk és el akartunk indulni a traktoros ismét eltűnt. Így nekilódultunk, de ismét fennakadtunk rajta. A gyerekek újra, egy kis aprópénzért vagy cukorkáért szívesen befutnak a faluba a traktorosért. Hát ez egy előre megtervezett kis projektje lehetett a falunak, amire ők számítanak is.

Végre ismét kirángatott minket a traktoros ebből a púder homokos útból és a falu szélén megálltunk kifújni magunkat. Ekkor szegődtünk a 059-es Bulanga Team csapathoz, akikkel próbáltuk megtalálni a falut elkerülő utat. Megbeszéltük, hogy együtt maradunk, hogy segítsük egymást, illetve minket, hiszen nekik van csörlőjük. Ez megnyugtató volt, bár ahogy tapogattuk a helyes irányt és amilyen helyekre keveredtünk, na az már nem. Egy olyan területen kanyarogtunk, ahol a homokdűnék és a bokrok váltogatták egymást, így átláthatatlan volt a terület, nem lehetet belátni, hogy merre is lehet az a bizonyos út. Közben persze folyamatosan nyomni kellett a gázt, hogy ne akadjunk el.  Végre bejutottunk egy kiszáradt folyómederbe, ahol már kicsit keményebbnek tűnt a homok, így ott megálltunk, kifújni magunkat, illetve megbeszélni a lehetséges útirányt. Mivel a GPS szerint a folyóra merőlegesen lesz az út, én elindultam gyalog előre, hogy felmérjem a terepet illetve elvégezzem a kisdolgomat. Megtaláltam a folyómederből kivezető utat, ami persze egy meredek kapaszkodó lesz az autóknak, majd tovább sétálva az a bizonyos földút nyomai is meg lettek. Visszaszóltam Walkitalkin a fiúknak, hogy merre jöhetnek. Bulanga Team felkaptatott a folyómederből, majd vártuk a mi autónkat is, hogy jöjjön, de nem jött. Kiderült, hogy totálisan besüllyedt a homokba, így mentésre szorul. Vissza a folyómederbe, indulhat a mentési akció. Elő az ásókkal, homokvassal, na meg jöhet a csörlő. Közben jó-kedélyű beszélgetésbe kezdtünk, mivel Robinak át kellett öltöznie, így derült ki, hogy a 3 fős fiú csapatból ketten gurulós bőrönddel jöttek. Hát ezt az extrém helyzetet ritkán lehet látni, hogy egy férfi gurulós bőrönddel a kiszáradt folyómederben, egy elakadt autó mellett, bőrönd bemutatót tart. Hát ettől remek lett a hangulat és észre se vettük a helyzet nehézségét. Ásás, csörlővel kihúzás és máris jöhet a pálinka, a megérdemelt munka fejében. A hangulat jól alakult, de a napi kilométerek még hátra vannak, így haladunk tovább egy következő pontgyűjtő helyre, ahol egy gumikerékre lett ráírva egy szám, ami persze lehet akár 6-os vagy 9-es is. A napi itiner szerint 2:30-ra kellene beérnünk Zagorába, az Ali Garázsába, hogy lepecsételje a menetlevelünket, de mi még egy végtelennek tűnő, kietlen, köves földúton baktatunk. Sajnos közben besötétedett és a lemenő nap és a szálló homok árnyékában, szamarakat terelő nőket és gyerekeket pillantunk meg a kietlen területen. Szívszorító érzés volt a látvány, azonnal kiszálltunk és adtunk nekik egy kis ennivalót és ruhákat. Meghatódtunk mindannyian.

Végre elértük a betonutat, ahol az út szélén állt egy helyi terepjárós ember, aki leintett minket és készségesen kérdezte, hogy minden rendben van-e az autónkkal, mert ő egy autószerelő, aki szívesen segít nekünk. Mivel minden rendben, így a megadott Ali Garázs neve merült fel, amire azonnal azt mondta, hogy odakísér minket. Beült az autójába és több kilométeren keresztül végre elértük a várost, majd egészen a garázsig kísért minket. Kiderült, hogy a pecsétes Ali ember éppen nincsen ott, de mivel megéheztünk, így gondoltuk elmegyünk addig enni. Iriki, a kísérőnk kérdésünkre tudott ajánlani éttermet is, így ismét autóba pattant és már mentünk is. Ali garázsa előtt találkoztunk össze egy fiatal román párocskával, akik egy Golffal jöttek és ez a Bamakós futam a nászutuk. Mivel magukban nem akartak nekivágni az út folytatásának (így sötétben), ezért mellénk szegődtek. Együtt érkeztünk meg egy kívülről egyszerű kis étteremhez, de belül már sokkal barátságosabb volt, sőt még Wifi is volt. Azonnal rendeltünk és neteztünk. Kellemes vacsora volt és így teli hassal már senki nem akart a sötétben tovább autókázni. Mivel az utca másik oldalán volt kísérőnk, Iriki garázsa, így ismét hozzá fordultunk segítségért és kiderült, hogy az étteremben szobák is vannak, hátul egy kellemes kis belső kertből nyílnak és még meleg víz is van a szobákban. Irikinek persze adtunk egy kis pénzt, amit meglepően nem is feszegetett, illetve nehezen fogadott el. Nagyon jó benyomást keltett a személye, igazi segítőkészség. Amíg ettünk, addig a hátsó ablakunkra ragasztotta a reklámmatricáját és még névjegyet is tudott adni nekünk. Hát ez a napunk eseménydús volt, így jól esett a tusolás és pihenés.





Összefoglaló az eddigiekről

2012. JANUÁR 15. HAJNAL 2 ÓRA
Első nem várt eseményt követően (gumiszerelés) nekivágtunk a szupermaratoni távnak, hogy utolérjük a csapatot. Mivel a GPS szerint is egyértelmű tény, hogy lehetetlenség elérni az itinerben megadott leadási időpontot, ami Veronában vasárnap reggel 6 óra lenne, így nekivágtunk a teljes hossznak egészen Marokkóig, tehát ugrott az interneten előre befoglalt szállodai szobánk is, na meg a pihenés. Így Veronába 4 órás késéssel, azaz vasárnap 10 órára értünk, de hajtottunk tovább. Korábban már kigyűjtöttük a lehetséges kompok listáját, így menet közben eldöntöttük, hogy megcélozzuk az Almeriai hétfő délelőtt 10 órás kompot, amin még kabinos pihenésre is lesz lehetőségünk, és amivel, ha átérünk még lesz egy teljes napunk, hogy világosba átkeljünk az Atlasz hegységen.


2012. JANUÁR 16.
Felváltva vezettünk, egy igazi hajrában, mivel csak két parkolóban álltunk meg néhány óra alvásra, hogy ne ragadjon le a szemünk. Útközben elsőként az olasz tengerparti szakaszon értünk utól egy Bamakós autót, aminek nagyon megörültünk. Legközelebb a franciáknál egy fizetős kapunál találkoztunk norvég Bamakós kocsikkal. Ez jó tunning volt nekünk, hogy megújult erővel folytassuk tovább az utat. Igen fárasztó út során jutottunk el reggel 9 órára a kikötőhöz, ahol már több Bamakós autó, a mezőny eleje is várakozott. Nyilvánvalóvá vált, hogy újból versenybe kerülhetünk. Üröm az örömbe az, hogy közben kiderült, a Veronában induláskor kiosztott itinert mi nem kaptuk meg, így ennek a három napnak a pontgyűjtési lehetősége is elveszett.
Viszonylag gyorsan feljutottunk a fedélzetre. Olyan szorosan állították egymás mellé az autókat, hogy csak résnyire tudtuk utána  kinyitni az ajtókat, így aztán nem volt rá sok lehetőség, hogy a kabinos felfrissüléshez, alváshoz felkészülten menjünk. Azért egy kis pálinkát, na meg tisztálkodási szereket kivadásztunk a kocsiból. Igazi öröm volt ez a kis kabin, a kis fürdőszobájával, végre tudtunk meleg vízben fogat mosni, tusolni és már csak a ringatózás volt, ami felváltotta a monoton autógumi zúgását. Végre pihentünk.

Helyi idő szerint délután 3 órára érkeztünk Nadorba, ahol szakadt az eső. A kompról a kijutás hamar ment, de az autók bejutásához egy külön kis ceremónia volt az adminisztráció. Egyszer sorba álltunk egy zöld nyomtatványért, majd kitöltve újra sorba álltunk, de akkor derült ki, hogy azok az autók, amik elsőként jönnek az országba, azoknak meg kell várni egy papírt, amit még a komposok nem adtak le, így egy másik helyen ismét sorba kellett állni, hogy kikeressék a megfelelő papírt. Persze, ha adtunk volna 10-20 Eurót egy intézőnek, akkor még ki is töltik helyettünk a papírokat és hamarabb is végezhettünk volna, így egy órát vesztettünk. Amire kiértünk a városba, addigra pont az orrunk előtt bezárt a bank, így pénzváltás nélkül és szinte üres tankkal indultunk neki a sötét ismeretlennek. Hát ez igen izgalmas dolog itt Marokkóban, hiszen a sötétben ide-oda mászkáló, fekete ruhás alakokat igen nehéz észrevenni. Végül is sikerült kijutnunk Nadorból és eljutottunk egy útszéli Hotelhez, ami előtt már állt egy Bamakós autó. Mi se kockáztattunk a továbbhaladással és itt megszálltunk, igaz a meleg víz néha volt néha nem, de tudtunk egy jót aludni.


2012. JANUÁR 17.

Az este folyamán megtelt a szálloda, így reggel egy igazi kávézóvá alakult a recepciós pult. Laza, kényelmes indulás volt. Menet közben persze a korábban a kompot begyűjtött itineri információk alapján, szerettük volna legalább a save pontokat megtalálni, így a gps-be beírtuk a koordinátákat és a szerint haladtunk. Itt már nem voltunk egyedül, pl. az egyik ilyen pontnál megálltunk egy fiatalokkal teli autó mellett, ők kipattantak a kocsiból, megkerülték az építményt, ami az út szélén állt és már haladtak is tovább. Gondoltuk ez hamar megtalálható, László kipattant a kocsiból és walkie talkie és gps nélkül elindult megkeresni az elrejtett információt. Néhány perc után, átfagyva visszajött a kocsihoz, hogy nem találja, ezért inkább viszi magával
a gps-t. Én még méltatlankodtam is, hogy a fiatalok 2 perc alatt megtalálták ő meg nem. Újra nekivágott és vagy 10 perc után lihegve került elő. Kiderült, hogy a jel nem itt, hanem lent egy folyómederben lévő kútgyűrű falára volt írva, ahonnan még vissza is kellett másznia. Tanulság belőle, hogy walkie talkie-val már vissza tudott volna szólni nekem, hogy menjek elébe az úton, így nem kellett volna visszamásznia. Később az esti vacsoránál, amikor a fiatalokkal egy asztalnál ültünk, jókat derültünk rajta, mint kiderült, hogy ők csak fotózgattak és nem is keresték a pontot, mert csak az egyszerűen megközelíthetőekre hajtanak.

Megérkeztünk Erfoud városkába, ahol megtankoltunk és közben egy autómosásra alkudoztunk. Az első árat (50) sikerült lealkudni 30-ra és lemosattuk a kocsit is, majd amíg a mosó előtt álltunk észrevettük a táblát a mosási árakról és kiderült, hogy 20 lett volna a mosatás. Hát jól feltornázták nekünk az árat, ügyesek. Vettünk még helyi lepény formájú kenyeret is a szembe kis közértben. Nagyon ízletes a kenyerük.

A célpontnak megadott szálláshelyhez már sötétedésben érkeztünk, így történhetett meg, hogy a hirtelen elfogyott aszfaltútról rászáguldoztunk egy földútra. Meg volt az első rázós élményünk is. Ezt követően kilométereken keresztül ilyen rázós, útszerű buckákon kellett megközelíteni a szállást, mely a cél volt, de megtaláltuk. Itt már tele volt a parkoló Bamakós autókkal, a recepciónál még Villám Géza is elsétált mellettünk, egy kis fejbiccentéssel üdvözölve.
Szállás után érdeklődtünk, amit két személyre magasabb áron akartak kínálni. Segítőkészséget persze leginkább egymástól várhatunk, így ismét találkoztunk Krisztával, aki jól beszél franciául és már az előző szálláshely foglalásánál is segítőkész volt, most is jött tanácsot adni, mert kiderült, hogy 4-5 személyes bungalók vannak, amit telt-ház mellett már kedvezőbben lehet megkapni. Betoppant egy holland társaság, akikkel összefogtunk és közösködve egy fürdőszobán, kibéreltünk egy bungalót vacsorával. A vacsora egyszerű currrys csirke volt burgonyával, előtte leves, desszertnek pedig gyümölcs. Jól esett egy kis terített asztalos vacsora mindenkinek, ugyan az italt busásan megfizettették velünk.

2012. január 17., kedd

Utolértük a mezőnyt

Az este folyamán megtelt a szálloda, így reggel egy igazi kávézóvá alakult a recepciós pult. Laza, kényelmes indulás volt. Menet közben persze a korábban a kompot begyűjtött itineri információk alapján, szerettük volna legalább a save pontokat megtalálni, így a gps-be beírtuk a koordinátákat és a szerint haladtunk. Itt már nem voltunk egyedül, pl. az egyik ilyen pontnál megálltunk egy fiatalokkal teli autó mellett, ők kipattantak a kocsiból, megkerülték az építményt, ami az út szélén állt és már haladtak is tovább. Gondoltuk ez hamar megtalálható, László kipattant a kocsiból és walkie talkie és gps nélkül elindult megkeresni az elrejtett információt. Néhány perc után, átfagyva visszajött a kocsihoz, hogy nem találja, ezért inkább viszi magával
a gps-t. Én még méltatlankodtam is, hogy a fiatalok 2 perc alatt megtalálták ő meg nem. Újra nekivágott és vagy 10 perc után lihegve került elő. Kiderült, hogy a jel nem itt, hanem lent egy folyómederben lévő kútgyűrű falára volt írva, ahonnan még vissza is kellett másznia. Tanulság belőle, hogy walkie talkie-val már vissza tudott volna szólni nekem, hogy menjek elébe az úton, így nem kellett volna visszamásznia. Később az esti vacsoránál, amikor a fiatalokkal egy asztalnál ültünk, jókat derültünk rajta, mint kiderült, hogy ők csak fotózgattak és nem is keresték a pontot, mert csak az egyszerűen megközelíthetőekre hajtanak.

Megérkeztünk Erfoud városkába, ahol megtankoltunk és közben egy autómosásra alkudoztunk. Az első árat (50) sikerült lealkudni 30-ra és lemosattuk a kocsit is, majd amíg a mosó előtt álltunk észrevettük a táblát a mosási árakról és kiderült, hogy 20 lett volna a mosatás. Hát jól feltornázták nekünk az árat, ügyesek. Vettünk még helyi lepény formájú kenyeret is a szembe kis közértben. Nagyon ízletes a kenyerük.

A célpontnak megadott szálláshelyhez már sötétedésben érkeztünk, így történhetett meg, hogy a hirtelen elfogyott aszfaltútról rászáguldoztunk egy földútra. Meg volt az első rázós élményünk is. Ezt követően kilométereken keresztül ilyen rázós, útszerű buckákon kellett megközelíteni a szállást, mely a cél volt, de megtaláltuk. Itt már tele volt a parkoló Bamakós autókkal, a recepciónál még Villám Géza is elsétált mellettünk, egy kis fejbiccentéssel üdvözölve.
Szállás után érdeklődtünk, amit két személyre magasabb áron akartak kínálni. Segítőkészséget persze leginkább egymástól várhatunk, így ismét találkoztunk Krisztával, aki jól beszél franciául és már az előző szálláshely foglalásánál is segítőkész volt, most is jött tanácsot adni, mert kiderült, hogy 4-5 személyes bungalók vannak, amit telt-ház mellett már kedvezőbben lehet megkapni. Betoppant egy holland társaság, akikkel összefogtunk és közösködve egy fürdőszobán, kibéreltünk egy bungalót vacsorával. A vacsora egyszerű currrys csirke volt burgonyával, előtte leves, desszertnek pedig gyümölcs. Jól esett egy kis terített asztalos vacsora mindenkinek, ugyan az italt busásan megfizettették velünk.

2012. január 16., hétfő

Kompozás Nadorba

Felváltva vezettünk, egy igazi hajrában, mivel csak két parkolóban álltunk meg néhány óra alvásra, hogy ne ragadjon le a szemünk. Útközben elsőként az olasz tengerparti szakaszon értünk utól egy Bamakós autót, aminek nagyon megörültünk. Legközelebb a franciáknál egy fizetős kapunál találkoztunk norvég Bamakós kocsikkal. Ez jó tunning volt nekünk, hogy megújult erővel folytassuk tovább az utat.

Az éjszakai gumiszerelés után, 4 óra csúszással érkeztünk Veronába. Megkésve bár, de törve nem, folytattuk utunkat a kikötő felé, Barcelonán át. A várost visszafelé mindenképp szeretnénk megnézni. Güell Park, Casa Milá, Sagrada Familia... Ez a város telis-tele van olyan látnivalókkal, amit nem lehet kihagyni. Sokat gondolunk az otthoniakra, főleg Renire.

Igen fárasztó út során jutottunk el reggel 9 órára a kikötőhöz, ahol már több Bamakós autó, a mezőny eleje is várakozott. Nyilvánvalóvá vált, hogy újból versenybe kerülhetünk. Üröm az örömbe az, hogy közben kiderült, a Veronában induláskor kiosztott itinert mi nem kaptuk meg, így ennek a három napnak a pontgyűjtési lehetősége is elveszett.

Most, hogy végre itt vagyunk az almeriai kikötőben, és elértük a kompot Nadorba, legfőképpen arra tudunk csak gondolni, hogy a 6 órás út alatt végre alhatunk egy jót.

Viszonylag gyorsan feljutottunk a fedélzetre. Olyan szorosan állították egymás mellé az autókat, hogy csak résnyire tudtuk utána  kinyitni az ajtókat, így aztán nem volt rá sok lehetőség, hogy a kabinos felfrissüléshez, alváshoz felkészülten menjünk. Azért egy kis pálinkát, na meg tisztálkodási szereket kivadásztunk a kocsiból. Igazi öröm volt ez a kis kabin, a kis fürdőszobájával, végre tudtunk meleg vízben fogat mosni, tusolni és már csak a ringatózás volt, ami felváltotta a monoton autógumi zúgását. Végre pihentünk.

Helyi idő szerint délután 3 órára érkeztünk Nadorba, ahol szakadt az eső. A kompról a kijutás hamar ment, de az autók bejutásához egy külön kis ceremónia volt az adminisztráció. Egyszer sorba álltunk egy zöld nyomtatványért, majd kitöltve újra sorba álltunk, de akkor derült ki, hogy azok az autók, amik elsőként jönnek az országba, azoknak meg kell várni egy papírt, amit még a komposok nem adtak le, így egy másik helyen ismét sorba kellett állni, hogy kikeressék a megfelelő papírt. Persze, ha adtunk volna 10-20 Eurót egy intézőnek, akkor még ki is töltik helyettünk a papírokat és hamarabb is végezhettünk volna, így egy órát vesztettünk. Amire kiértünk a városba, addigra pont az orrunk előtt bezárt a bank, így pénzváltás nélkül és szinte üres tankkal indultunk neki a sötét ismeretlennek. Hát ez igen izgalmas dolog itt Marokkóban, hiszen a sötétben ide-oda mászkáló, fekete ruhás alakokat igen nehéz észrevenni. Végül is sikerült kijutnunk Nadorból és eljutottunk egy útszéli Hotelhez, ami előtt már állt egy Bamakós autó. Mi se kockáztattunk a továbbhaladással és itt megszálltunk, igaz a meleg víz néha volt néha nem, de tudtunk egy jót aludni.

2012. január 15., vasárnap

Új gumikkal, újra nekivágunk

Hajnali 2-re végeztünk a 4 új gumi felszerelésével a nagykanizsai Maraton Kft.-nél, ahol Spollár István ügyvezető cégtulajdonos, személyesen szerelte fel nekünk az új gumikat, gyors és remek hozzáállással. Itt kaptuk meg azt a gumit (BF Goodrich), amit nagyon szerettünk volna, de eddig sehol nem tudtak nekünk reális áron adni és István még kedvezőbb árat is adott. Nagyon köszönjük neki, mindenkinek csak ajánlani tudjuk.


Az első nem várt eseményt követően (gumiszerelés) nekivágtunk a szupermaratoni távnak, hogy utolérjük a csapatot. Mivel a GPS szerint is egyértelmű tény, hogy lehetetlenség elérni az itinerben megadott leadási időpontot, ami Veronában vasárnap reggel 6 óra lenne, így nekivágtunk a teljes hossznak egészen Marokkóig, tehát ugrott az interneten előre befoglalt szállodai szobánk is, na meg a pihenés. Így Veronába 4 órás késéssel, azaz vasárnap 10 órára értünk, de hajtottunk tovább. Korábban már kigyűjtöttük a lehetséges kompok listáját, így menet közben eldöntöttük, hogy megcélozzuk az almeriai, hétfő délelőtt 10 órás kompot, amin még kabinos pihenésre is lesz lehetőségünk, és amivel, ha átérünk még lesz egy teljes napunk, hogy világosba átkeljünk az Atlasz hegységen.

2012. január 14., szombat

A technika ördöge (vagy a gumis?)

Sikeresen vettük az első feladatokat, amit a somogybabodi pályán kellett megoldanunk. Begyűjtöttük a fontos információkat és még pontot is tudtunk szerezni, így boldogan nekivágtunk az autópályának. Alig mentünk néhány kilométert, amikor defektet kaptunk. Hát nincs mit tenni nekivágtunk a kerékcserének a szeles, hideg, "sötét éjszakában". Még az elakadásjelzőt is felfújta a szél. Persze a szerszámokat se volt könnyű a full csomagtérből kivadászni, de végül sikerült. Még egy rendőrautó is megállt mögöttünk és kedvesen megvárták, segítségként, hogy végezzünk, mert így láttunk is és biztonságos is volt. Köszönés, majd haladunk tovább, erre ismét elkezdett ütni a gumi, lehajtottunk az első benzinkúthoz, hogy megnézzük, hát kicsit lapossabb a pótkerék, ezért fújni akartunk volna bele, de akkor derült ki, hogy nem zár a szelep, tehát nem lehet felfújni. Nincs mit tenni gumiszerviz kell, akik nonstop üzemelnek, interneten keresgéltünk és megtaláltuk a nagykanizsai Maraton Kft.-t, akik az első szóra segítőkészek voltak és szerencsénkre, még gumit is tudnak adni, hiszen nagykereskedésük is van. Mivel csak 16 km a műhelyük és a gumi még tartotta magát, megpróbáltunk lábon, lassan elgurulni hozzájuk, ami néhány km után, mégse sikerült, így ismét a sötét, autópálya szélén ragadtunk, de innen már csak segítséggel tudunk továbbmenni. Így megvártuk a gumist, aki elviszi az egyik felnit, hogy tegyen rá egy új gumit, majd vissza, hogy lábon beguruljunk a műhelybe. Viszont annyira sietett, hogy nem hozott magával iratokat és arra kérte Lászlót, hogy vezessen ő vissza vele a műhelybe és vissza. Így itt ülök egyedül a sötét autópálya szélén, éhesen, fáradtan és bizakodva, hogy nemsokára haladunk tovább Verona felé, hiszen befoglalt pihe-puha ágyunk lenne, ha végre odaérnénk. Ha nem érünk reggel 6 óráig a megadott célba, akkor még a pontjainkat sem tudjuk érvényesíteni. Hát még meglátjuk.

ELRAJTOLTUNK!

Sikeresen elrajtoltunk, majd hazamentünk a becsomagolást befejezni, mivel nem sikerült péntek estére mindent az autóba tenni a gépátvételig. Nekünk mindig egy nap hiányunk van az utazásaink előtt, valahogyan elúszunk a feladatokkal, pedig nem a kávézóba trécselünk.
Még az irodába is be kellett mennünk és így a valódi indulásunk 15:30 lett. Most igyekszünk Veronába, illetve a megadott pontokat megtalálni útközben, hogy ne maradjunk le nagyon a karavántól. Köszönjük Gyurinak a sajtófotókat, Mamáknak a sütit, barátoknak a lelkesítést, Bucinak a biztatást és a szeretet.






2012. január 11., szerda

Felmatricázva

Végre elkészült a gyöngyszemünk. Immár teljes pompájában csodálhatjuk. Úgy is mondhatnánk szépen fel lett öltöztetve a kicsike. A fiúk a Printrióban profi munkát végeztek. Kreatívan, pontosan, lelkesen ragasztgatták a matricákat. Mi csak álltunk és néztük, hogy szépül percről percre. Köszönjük nekik ezt a hozzáállást.