Hajnalban keltünk, mert 4:30-kor volt a rajt. Nagy izgalom volt számunkra az első igaz megmérettetés, ráadásul vak sötétben kellett megtalálni az első megadott pontokat. Még a szálláshelyről kivezető megfelelő irányt is nehéz volt felmérni, hiszen a dimbek-dombok mögött a sötét ismeretlenség uralkodik. Végül megtaláltuk a helyes irányt és szerencsénkre az első pontgyűjtő helyet is, majd az addig még mögöttünk érkezett egy kisbuszra rátapadtunk, akik olyan határozottan és rutinnal haladtak a GPS szerinti helyes irányba, hogy szinte nehéz volt tartani velük a ritmust, de sikerült. A következő célponttól pár száz méterre, a homokdűnék között, egyszer csak elakadt autók sora tűnt elő a lámpafények előtt. Hát ezek mellett még a kisbusznak sem sikerült elmenni, így a lendületből veszítve mi is kénytelenek voltunk megállni a homokba, ami persze egyből egy beragadást is jelentett. Kiszálltunk és elővettük a szükséges felszereléseket, bár bizonytalankodtunk, hiszen tudtuk, hogy innen csak segítséggel tudunk majd kimenni, mi ketten ezt nem biztos, hogy meg tudjuk oldani. A kisbuszosok rutinosan és gyorsan megoldották a problémájukat egy komoly kis csapatmunkával. Láthatóan a haladás mindenáron volt számukra a cél, bár rákérdeztek, hogy segítsenek-e, de mivel voltak ott mások is egyértelmű volt, hogy nem akarjuk feltartani őket evvel, hogy velünk bíbelődjenek, így a mögöttünk jövő francia csapat jött segíteni, na meg egy helyi fiatalember, aki előkerült a semmiből. Elsőként a keréknyomást csökkentettük, majd a kerekek elől kiástuk a homokot, hogy a homokvasakat oda tudjuk tenni. Közben kezdett pirkadni, de még nagyon hideg volt. A francia autónak volt csörlője, így azt felakasztva kihúzott minket a homokból. Egyértelmű tény, hogy túlsúlyos az autónk, ezért is ül fel. A napfelkelte fényei előbukkantak a homokdűnék között, mely egy vöröslő fénysávot képezett, máris nem az autózás, hanem a fotózás volt a fontos.
Közben a helyi fiatalember elkezdett a homokdűne tetején kipakolni a kis táskájából különböző kövekből készült ajándéktárgyat eladásra. Nem vettünk tőle semmit, de ajándékoztunk neki pólót, aztán kijöttünk a sivatagi részből. Mivel ismét köves úton kellett tovább haladni, ezért a kerekeket fel kellett újra fújni, de a kompresszorunk elromlott, így a közeli településen kerestünk benzinkutat. Mivel az nem volt, így egy helyi embert kérdeztünk meg, aki azonnal felkapaszkodott a kocsink oldalára és úgy mutatta az utat, hogy hová menjünk. Egy zárt kapus udvarhoz vezetett, ahol szinte azonnal nyitották az ajtót és egy kis udvari autószerelő műhelybe keveredtünk. Azonnal nekilátott egy ember a feladatnak, közben egy kislány is előkerült, akit megajándékoztunk egy kis cukorral. Közben a kísérő ember mesélte, hogy ő már sok turistát navigált itt Marokkóban, több nyelven beszél. A gumifújásért 3 dobozos sörrel kellett fizetnünk.
Haladtunk tovább a következő pontgyűjtőhelyekre, amik hol az út mentén, de sokszor nehezen megközelíthető, köves, kietlen helyen voltak. Érdekes volt, hogy amelyik állomás közelebb volt az úthoz, de persze messze a lakott területtől, ott néhol álltak helyiek, akik szerettek volna ajándékokat kapni vagy valamit eladni nekünk. Hagyták, hogy keresgéljük a jelet, de egy kis souvenirért akár segítőkészek is lettek. Jól haladtunk és már 10 állomáson is sikeresen túl jutottunk, amikor egy eldugott kis településre érkeztünk. Itt a GPS szerinti irányt tartva az út a falun át, egy drótkerítéssel bekorlátozott, homokos útra vezetett, viszont ahogy behajtottunk és elértük az első kanyart, már rá lehetett látni jobban az útra, ami egy igen magas bakháttal és mély keréknyommal, laza púderpor volt. Nyomtuk neki, illetve próbáltunk kijutni a szélére, de nem sikerült, illetve abban a pillanatban, amikor mi fennakadtunk már ráláttunk, hogy előttünk is már be van ragadva autó. Hát ez ma a 2. beragadásunk a homokba. Közben a mögöttünk jövő Land Roveres franciáknak gyorsan integettünk, hogy ne jöjjenek ide be, így ők megúszták a beragadást. Persze a falubeli gyerekek már ott is voltak körülöttünk. Előre sétáltunk, hogy megkérdezzük az előttünk lévőket, ekkor találkoztunk először a Bulanga Team-mel meg egy norvég házaspárral. Tulajdonképpen a norvégok voltak beragadva, de tőlük, na meg a drótkerítés miatt, nem lehetett tovább haladni. A gyerekek ajánlgatták, hogy hívnak traktorost, amit elfogadtunk, így boldogan futottak be a faluba, hiszen esemény van náluk. Meg is érkezett egy fiatal fiús, kicsit lenyúzott traktoros, de velünk akarta kezdeni az alkudozást, mi pedig mondtuk, hogy előbb az első autót húzza ki, mert attól úgysem tudunk tovább haladni. Így is történt, igazi manőverrel elpréselte magát mellettünk és a drótkerítés mellett. Végül minket is kihúzott, de azt ajánlották, hogy forduljunk vissza egy másik irányba kerüljük meg a falut. Amikor erről az útról megpróbáltunk vissza indulni, már látható volt, hogy újra ugyanabba a kátyuba vezet az út, ahonnan kihúzott, de amire mi megfordultunk és el akartunk indulni a traktoros ismét eltűnt. Így nekilódultunk, de ismét fennakadtunk rajta. A gyerekek újra, egy kis aprópénzért vagy cukorkáért szívesen befutnak a faluba a traktorosért. Hát ez egy előre megtervezett kis projektje lehetett a falunak, amire ők számítanak is.
Végre ismét kirángatott minket a traktoros ebből a púder homokos útból és a falu szélén megálltunk kifújni magunkat. Ekkor szegődtünk a 059-es Bulanga Team csapathoz, akikkel próbáltuk megtalálni a falut elkerülő utat. Megbeszéltük, hogy együtt maradunk, hogy segítsük egymást, illetve minket, hiszen nekik van csörlőjük. Ez megnyugtató volt, bár ahogy tapogattuk a helyes irányt és amilyen helyekre keveredtünk, na az már nem. Egy olyan területen kanyarogtunk, ahol a homokdűnék és a bokrok váltogatták egymást, így átláthatatlan volt a terület, nem lehetet belátni, hogy merre is lehet az a bizonyos út. Közben persze folyamatosan nyomni kellett a gázt, hogy ne akadjunk el. Végre bejutottunk egy kiszáradt folyómederbe, ahol már kicsit keményebbnek tűnt a homok, így ott megálltunk, kifújni magunkat, illetve megbeszélni a lehetséges útirányt. Mivel a GPS szerint a folyóra merőlegesen lesz az út, én elindultam gyalog előre, hogy felmérjem a terepet illetve elvégezzem a kisdolgomat. Megtaláltam a folyómederből kivezető utat, ami persze egy meredek kapaszkodó lesz az autóknak, majd tovább sétálva az a bizonyos földút nyomai is meg lettek. Visszaszóltam Walkitalkin a fiúknak, hogy merre jöhetnek. Bulanga Team felkaptatott a folyómederből, majd vártuk a mi autónkat is, hogy jöjjön, de nem jött. Kiderült, hogy totálisan besüllyedt a homokba, így mentésre szorul. Vissza a folyómederbe, indulhat a mentési akció. Elő az ásókkal, homokvassal, na meg jöhet a csörlő. Közben jó-kedélyű beszélgetésbe kezdtünk, mivel Robinak át kellett öltöznie, így derült ki, hogy a 3 fős fiú csapatból ketten gurulós bőrönddel jöttek. Hát ezt az extrém helyzetet ritkán lehet látni, hogy egy férfi gurulós bőrönddel a kiszáradt folyómederben, egy elakadt autó mellett, bőrönd bemutatót tart. Hát ettől remek lett a hangulat és észre se vettük a helyzet nehézségét. Ásás, csörlővel kihúzás és máris jöhet a pálinka, a megérdemelt munka fejében. A hangulat jól alakult, de a napi kilométerek még hátra vannak, így haladunk tovább egy következő pontgyűjtő helyre, ahol egy gumikerékre lett ráírva egy szám, ami persze lehet akár 6-os vagy 9-es is. A napi itiner szerint 2:30-ra kellene beérnünk Zagorába, az Ali Garázsába, hogy lepecsételje a menetlevelünket, de mi még egy végtelennek tűnő, kietlen, köves földúton baktatunk. Sajnos közben besötétedett és a lemenő nap és a szálló homok árnyékában, szamarakat terelő nőket és gyerekeket pillantunk meg a kietlen területen. Szívszorító érzés volt a látvány, azonnal kiszálltunk és adtunk nekik egy kis ennivalót és ruhákat. Meghatódtunk mindannyian.
Végre elértük a betonutat, ahol az út szélén állt egy helyi terepjárós ember, aki leintett minket és készségesen kérdezte, hogy minden rendben van-e az autónkkal, mert ő egy autószerelő, aki szívesen segít nekünk. Mivel minden rendben, így a megadott Ali Garázs neve merült fel, amire azonnal azt mondta, hogy odakísér minket. Beült az autójába és több kilométeren keresztül végre elértük a várost, majd egészen a garázsig kísért minket. Kiderült, hogy a pecsétes Ali ember éppen nincsen ott, de mivel megéheztünk, így gondoltuk elmegyünk addig enni. Iriki, a kísérőnk kérdésünkre tudott ajánlani éttermet is, így ismét autóba pattant és már mentünk is. Ali garázsa előtt találkoztunk össze egy fiatal román párocskával, akik egy Golffal jöttek és ez a Bamakós futam a nászutuk. Mivel magukban nem akartak nekivágni az út folytatásának (így sötétben), ezért mellénk szegődtek. Együtt érkeztünk meg egy kívülről egyszerű kis étteremhez, de belül már sokkal barátságosabb volt, sőt még Wifi is volt. Azonnal rendeltünk és neteztünk. Kellemes vacsora volt és így teli hassal már senki nem akart a sötétben tovább autókázni. Mivel az utca másik oldalán volt kísérőnk, Iriki garázsa, így ismét hozzá fordultunk segítségért és kiderült, hogy az étteremben szobák is vannak, hátul egy kellemes kis belső kertből nyílnak és még meleg víz is van a szobákban. Irikinek persze adtunk egy kis pénzt, amit meglepően nem is feszegetett, illetve nehezen fogadott el. Nagyon jó benyomást keltett a személye, igazi segítőkészség. Amíg ettünk, addig a hátsó ablakunkra ragasztotta a reklámmatricáját és még névjegyet is tudott adni nekünk. Hát ez a napunk eseménydús volt, így jól esett a tusolás és pihenés.
Közben a helyi fiatalember elkezdett a homokdűne tetején kipakolni a kis táskájából különböző kövekből készült ajándéktárgyat eladásra. Nem vettünk tőle semmit, de ajándékoztunk neki pólót, aztán kijöttünk a sivatagi részből. Mivel ismét köves úton kellett tovább haladni, ezért a kerekeket fel kellett újra fújni, de a kompresszorunk elromlott, így a közeli településen kerestünk benzinkutat. Mivel az nem volt, így egy helyi embert kérdeztünk meg, aki azonnal felkapaszkodott a kocsink oldalára és úgy mutatta az utat, hogy hová menjünk. Egy zárt kapus udvarhoz vezetett, ahol szinte azonnal nyitották az ajtót és egy kis udvari autószerelő műhelybe keveredtünk. Azonnal nekilátott egy ember a feladatnak, közben egy kislány is előkerült, akit megajándékoztunk egy kis cukorral. Közben a kísérő ember mesélte, hogy ő már sok turistát navigált itt Marokkóban, több nyelven beszél. A gumifújásért 3 dobozos sörrel kellett fizetnünk.
Haladtunk tovább a következő pontgyűjtőhelyekre, amik hol az út mentén, de sokszor nehezen megközelíthető, köves, kietlen helyen voltak. Érdekes volt, hogy amelyik állomás közelebb volt az úthoz, de persze messze a lakott területtől, ott néhol álltak helyiek, akik szerettek volna ajándékokat kapni vagy valamit eladni nekünk. Hagyták, hogy keresgéljük a jelet, de egy kis souvenirért akár segítőkészek is lettek. Jól haladtunk és már 10 állomáson is sikeresen túl jutottunk, amikor egy eldugott kis településre érkeztünk. Itt a GPS szerinti irányt tartva az út a falun át, egy drótkerítéssel bekorlátozott, homokos útra vezetett, viszont ahogy behajtottunk és elértük az első kanyart, már rá lehetett látni jobban az útra, ami egy igen magas bakháttal és mély keréknyommal, laza púderpor volt. Nyomtuk neki, illetve próbáltunk kijutni a szélére, de nem sikerült, illetve abban a pillanatban, amikor mi fennakadtunk már ráláttunk, hogy előttünk is már be van ragadva autó. Hát ez ma a 2. beragadásunk a homokba. Közben a mögöttünk jövő Land Roveres franciáknak gyorsan integettünk, hogy ne jöjjenek ide be, így ők megúszták a beragadást. Persze a falubeli gyerekek már ott is voltak körülöttünk. Előre sétáltunk, hogy megkérdezzük az előttünk lévőket, ekkor találkoztunk először a Bulanga Team-mel meg egy norvég házaspárral. Tulajdonképpen a norvégok voltak beragadva, de tőlük, na meg a drótkerítés miatt, nem lehetett tovább haladni. A gyerekek ajánlgatták, hogy hívnak traktorost, amit elfogadtunk, így boldogan futottak be a faluba, hiszen esemény van náluk. Meg is érkezett egy fiatal fiús, kicsit lenyúzott traktoros, de velünk akarta kezdeni az alkudozást, mi pedig mondtuk, hogy előbb az első autót húzza ki, mert attól úgysem tudunk tovább haladni. Így is történt, igazi manőverrel elpréselte magát mellettünk és a drótkerítés mellett. Végül minket is kihúzott, de azt ajánlották, hogy forduljunk vissza egy másik irányba kerüljük meg a falut. Amikor erről az útról megpróbáltunk vissza indulni, már látható volt, hogy újra ugyanabba a kátyuba vezet az út, ahonnan kihúzott, de amire mi megfordultunk és el akartunk indulni a traktoros ismét eltűnt. Így nekilódultunk, de ismét fennakadtunk rajta. A gyerekek újra, egy kis aprópénzért vagy cukorkáért szívesen befutnak a faluba a traktorosért. Hát ez egy előre megtervezett kis projektje lehetett a falunak, amire ők számítanak is.
Végre ismét kirángatott minket a traktoros ebből a púder homokos útból és a falu szélén megálltunk kifújni magunkat. Ekkor szegődtünk a 059-es Bulanga Team csapathoz, akikkel próbáltuk megtalálni a falut elkerülő utat. Megbeszéltük, hogy együtt maradunk, hogy segítsük egymást, illetve minket, hiszen nekik van csörlőjük. Ez megnyugtató volt, bár ahogy tapogattuk a helyes irányt és amilyen helyekre keveredtünk, na az már nem. Egy olyan területen kanyarogtunk, ahol a homokdűnék és a bokrok váltogatták egymást, így átláthatatlan volt a terület, nem lehetet belátni, hogy merre is lehet az a bizonyos út. Közben persze folyamatosan nyomni kellett a gázt, hogy ne akadjunk el. Végre bejutottunk egy kiszáradt folyómederbe, ahol már kicsit keményebbnek tűnt a homok, így ott megálltunk, kifújni magunkat, illetve megbeszélni a lehetséges útirányt. Mivel a GPS szerint a folyóra merőlegesen lesz az út, én elindultam gyalog előre, hogy felmérjem a terepet illetve elvégezzem a kisdolgomat. Megtaláltam a folyómederből kivezető utat, ami persze egy meredek kapaszkodó lesz az autóknak, majd tovább sétálva az a bizonyos földút nyomai is meg lettek. Visszaszóltam Walkitalkin a fiúknak, hogy merre jöhetnek. Bulanga Team felkaptatott a folyómederből, majd vártuk a mi autónkat is, hogy jöjjön, de nem jött. Kiderült, hogy totálisan besüllyedt a homokba, így mentésre szorul. Vissza a folyómederbe, indulhat a mentési akció. Elő az ásókkal, homokvassal, na meg jöhet a csörlő. Közben jó-kedélyű beszélgetésbe kezdtünk, mivel Robinak át kellett öltöznie, így derült ki, hogy a 3 fős fiú csapatból ketten gurulós bőrönddel jöttek. Hát ezt az extrém helyzetet ritkán lehet látni, hogy egy férfi gurulós bőrönddel a kiszáradt folyómederben, egy elakadt autó mellett, bőrönd bemutatót tart. Hát ettől remek lett a hangulat és észre se vettük a helyzet nehézségét. Ásás, csörlővel kihúzás és máris jöhet a pálinka, a megérdemelt munka fejében. A hangulat jól alakult, de a napi kilométerek még hátra vannak, így haladunk tovább egy következő pontgyűjtő helyre, ahol egy gumikerékre lett ráírva egy szám, ami persze lehet akár 6-os vagy 9-es is. A napi itiner szerint 2:30-ra kellene beérnünk Zagorába, az Ali Garázsába, hogy lepecsételje a menetlevelünket, de mi még egy végtelennek tűnő, kietlen, köves földúton baktatunk. Sajnos közben besötétedett és a lemenő nap és a szálló homok árnyékában, szamarakat terelő nőket és gyerekeket pillantunk meg a kietlen területen. Szívszorító érzés volt a látvány, azonnal kiszálltunk és adtunk nekik egy kis ennivalót és ruhákat. Meghatódtunk mindannyian.
Végre elértük a betonutat, ahol az út szélén állt egy helyi terepjárós ember, aki leintett minket és készségesen kérdezte, hogy minden rendben van-e az autónkkal, mert ő egy autószerelő, aki szívesen segít nekünk. Mivel minden rendben, így a megadott Ali Garázs neve merült fel, amire azonnal azt mondta, hogy odakísér minket. Beült az autójába és több kilométeren keresztül végre elértük a várost, majd egészen a garázsig kísért minket. Kiderült, hogy a pecsétes Ali ember éppen nincsen ott, de mivel megéheztünk, így gondoltuk elmegyünk addig enni. Iriki, a kísérőnk kérdésünkre tudott ajánlani éttermet is, így ismét autóba pattant és már mentünk is. Ali garázsa előtt találkoztunk össze egy fiatal román párocskával, akik egy Golffal jöttek és ez a Bamakós futam a nászutuk. Mivel magukban nem akartak nekivágni az út folytatásának (így sötétben), ezért mellénk szegődtek. Együtt érkeztünk meg egy kívülről egyszerű kis étteremhez, de belül már sokkal barátságosabb volt, sőt még Wifi is volt. Azonnal rendeltünk és neteztünk. Kellemes vacsora volt és így teli hassal már senki nem akart a sötétben tovább autókázni. Mivel az utca másik oldalán volt kísérőnk, Iriki garázsa, így ismét hozzá fordultunk segítségért és kiderült, hogy az étteremben szobák is vannak, hátul egy kellemes kis belső kertből nyílnak és még meleg víz is van a szobákban. Irikinek persze adtunk egy kis pénzt, amit meglepően nem is feszegetett, illetve nehezen fogadott el. Nagyon jó benyomást keltett a személye, igazi segítőkészség. Amíg ettünk, addig a hátsó ablakunkra ragasztotta a reklámmatricáját és még névjegyet is tudott adni nekünk. Hát ez a napunk eseménydús volt, így jól esett a tusolás és pihenés.
