Ars poetica

Ars poetica
Ars poetica: Érzés, ami hajt minket

2013. február 18., hétfő

Távoztunk Bissauból

Ma hajnalban elhagytuk Afrika területét és már Angliában vagyunk lányunknál, így az eddigiekről szóló információinkat feltöltöttük a blogunkra.


Autóeladás afrika módra! (egy hét történetei)
- Praktikák, érdekességek az autó eladása körül
Rendőri intézkedések Bissauban

2013. február 17., vasárnap

Autóeladás afrika módra! (egy hét történetei)

Első nap reggel beterelték az összes Bamakos autót egy katonai repülőtérre, ahol mint az igazi autópiacon, szépen sorba, egymás mellé álltunk és vártuk a tűző napon a vevőket. Közben a rendőrség és katonaság emberei járkálnak a kocsik között és az oda nem illő személyeket (ez számunkra rejtély, hogy ki a kormány embere és ki nem) furkós bottal hajtják ki a területről. Van olyan helyzet, hogy az autóra tett ajánlkozót elhajtják, hogy előbb a kormány dönt az autó sorsa felől, majd csak utánuk vehetnek mások. Azokat az autókat, amik nem eladóak külön területre állítják és nem engedik kihajtani innen. Egyenlőre még türelmesen várjuk a vevőket, bár se inni, se enni itt nem lehet, ha nem hoztál valamit magaddal és közben már 32 fok meleg is van. A helyiek egyre többen vannak, itt-ott vizelnek, majd jattolásra nyújtják az előtte orrukban turkáló kezüket, hogy eljátsszák veled az alkudozást. Vannak, akik a sátraikat és egyéb dolgaikat is árulják, ott nagyobb is a nyüzsgés.





Már délután 3 óra van, amikor kezd elegünk lenni a dolgokból és mivel 3 és 10 óra között a karnevál miatt le lesz zárva a város és nem lehet közlekedni, azok akik a város másik végén laknak úgy döntenek, hogy elindulnak a szállásukra, de NEM ENGEDIK KI ŐKET A TERÜLETRŐL, KATONÁK ÁLLNAK ELÉJÜK. Hatalmas lesz a felháborodás és egyre több Bamakos autó áll be a sorba, hogy szeretne kimenni, de erővel nem engedik.

Mindenki kezd aggódni ezen, László is előre megy érdeklődni, hogy mik a fejlemények. Azt az információt adják, hogy aki el szeretné adni az autóját, annak le kell adni a forgalmit, ha még nála van, hogy ne tudja máshol eladni az autót, csak az ő jelenlétükben és az autót pedig itt kell hagynia vagy, ha haza akarsz vele menni, akkor távozáskor visszaadják neked a kocsi papírjait.

Tumultus keletkezett és egy helyi katona ki akart menni autójával a területről, de a kijáratnál tolongó Bamakos emberektől nem tudott, így dühében az ott álló emberek közé hajtott, akik lélekjelenlétén múlt csak, hogy nem gázolták el őket (volt aki a lábát fájlalta a jelenet után).

Vannak, akik bezárják az autóikat és valóban itt hagyják, vannak, akik beállnak a sorba, mint ahogy mi is tesszük. Egyesével engedik csak ki az autókat és már minden Bamakos kezd erőszakosan beelőzni, száz irányból, csak már kijusson innen.

Mi kerültünk sorra, amikor egy magyarul remekül beszélő fekete, Béla jött hozzánk, hogy segítsen. Béla segítségével megtudtuk, hogy a katonáknak az van kiadva parancsba, hogy aki el akarja hagyni a telepet engedély nélkül, azt nyugodtan verjék meg. A katonák az autónk elé álltak, hogy adjuk le a forgalmit vagy egy bizonyos nőnek a listája szerint lehet csak innen kijutni. Közben Bélát (a magyarul beszélő helyit) is odaküldték a nőhöz valamiért, minket meg félreállítottak, hogy a mögöttünk lévő ki tudjon menni. Félreálltunk és László elment megnézni, hogy mit írnak össze és kiderült, hogy listába veszik azokat, akik haza akarnak menni másnap. László feliratkozás nélkül visszajött az autóhoz, majd a nagy káoszban, amikor intettek a másik autónak is, így velük együtt mi is kislisszoltunk a telepről. Persze rajtunk kívül mások is azt mondták, hogy haza fognak menni az autóval, csak kijussanak innen és aztán a városban tovább árulják. Ebben a fejetlenségben azt se tudják, hogy kinek intettek, de sikerült megúsznunk a kijutást és a forgalmink is meg van.

Visszamentünk a szállásunkra, hogy kicsit kifújjuk magunkat és hogy végre együnk, igyunk valamit, majd gyorsan (az útlezárások előtt) beautóztunk az Azalai Hotelbe, ahol ugyanúgy folyt az autóeladás a parkolóban, csak itt vannak árnyékos részek, tudsz mosdóba menni, van vásárlási lehetőség, tehát kibírhatóbbak a körülmények.
Ez a parkoló lesz az elkövetkezendő napjaink "otthona", hiszen reggeltől, késő estig itt ücsörgünk az autó körül és várjuk az igazi vevőt, a jó szerencsét és tűrjük a viszontagságokat. Mivel nem szeretnénk hazazötykölődni, ezért gondoltuk, hogy megpróbáljuk eladni az autót, ha pedig mégse sikerülne, akkor van itt egy rutinos házaspár, akikhez csatlakozva, ha muszáj vissza autókázunk Magyarországra. Addig meg próbálkozunk.


Praktikák, érdekességek az autó eladása körül:

- Vannak akik nem állnak az autó mellett, hanem kiírnak egy árat és telefonszámot a szélvédőre és várják a hívást a medence partján, mert ebben a szállodában szálltak meg.

- A szálloda biztonsági embere is egy fazon, addig lóg rajtad amíg nem adsz neki valamit ajándékba. Első nap igen erőszakos volt, egy mobiltelefont szinte alíg bírtunk visszavenni tőle, hogy az nem ajándék, persze kapott ezt-azt tőlünk és a negyedik naptól már nagy haverok voltunk és úgy szólítottuk egymást: - Kadó, kadó...

- Ha valakinek egyszer adsz valamit ajándékba vagy kedvezményesen, az biztos, hogy nem száll le rólad és minden nap megpróbál tőled újra és újra valamit elkérni.

- A szálloda parkolójában sántikálva jön egy fiú, hogy ő szívesen lemossa nekünk az autónkat, ami hát ismét poros az itteni "jó" utaktól. Mi megsajnáljuk őt és kérdezzük, hogy mennyiért mosná le, válasz: - Amennyit adsz érte. Jó, akkor mosd le. Lemosta, majd adtunk neki annyit, amennyit az előző helyen is kértek tőlünk, de ő kevesellte, kétszer annyit szeretett volna, majd el kezdett a csomagtartóból kéregetni ezt-azt.
Másnap ugyanez a fiú már autónepperként jött hozzánk, kiöltözve, frissen borotválva, fehér ingbe és próbált alkudozni az autónkra.
Harmadnak ugyanez a fiú már az Apukáját menedzselte, aki megjelent az autónknál és lepocskondiázás után tett egy igen alacsony ajánlatot nekünk. A stílusa is bicskanyitogató volt, már alig vártuk, hogy menjen el az autónk körül.
Azóta minden nap jön hozzánk ez a fiú és próbál meggyőzni minket arról, hogy adjuk az Apjának az autót alacsony áron, mert ő tényleg tud fizetni, mert van pénze. Eddig csak mindenki hitegetett, hogy jön a barátja és hozza a pénzt, de semmi.
Ma, azaz negyedik nap azt mondtuk ennek a fiúnak, hogy lássuk a pénzt és ismét várunk...

- Bevált módszerük még, hogy a kiárusításra szánt dolgaidra, mint a legyek egyszerre odagyűlnek és el kezdenek alkudozni. Ettől egy nagy káosz keveredik körülötted és amíg nem vagy résen, már meg is szabadítanak egy dolgodtól. Tavaly is így tűnt el a fényképezőgépünk és idén ugyanezzel a módszerrel lopták el a videokameráját Jánosnak, az Iphonját a buszosoknak, a fényképezőgépét Vikinek és amiről még nem is tudunk. (Idén viszontláttuk az akkori felhajtónkat, de amire leesett, hogy ő az, felszívódott.)


Az ígéretek földjén...

- Minden nap kaptunk ígéretet, hogy jönnek a pénzzel, csak a főnöke, apja, bátyja, barátja vagy akárkije most szedi össze a pénzt és tutira kp. és Euro lesz. Megérkezni egyik sem tudott.

- Például volt olyan is, hogy valakinek azt mondták, hogy másnap tutira jönnek megvenni és még szerelőt is hoznak magukkal, de soha nem érkeztek meg.

- Harmadik nap (szerda) 1 óra felé a kormány emberei is ugyanezt mondták, hogy jönnek vissza és megveszik a maradék autókat, de azóta is várunk rájuk... Felírták az adatokat és ennyi.
Itt nincs konkrétum és határozott hozzáállás, csak a hitegetés és a kemény alku, ami általában a te áradnak a fele.

- A nepperek körülöttünk rendíthetetlenül kitartanak és már-már alig várják, hogy elérkezzél az utolsó vergődésedhez, hogy lecsaphassanak az autódra vagy a benne lévő dolgaidra. Mint a vadonban, amikor az elárvult őzgidára lesnek a farkasok. Volt olyan autó, amit a repülőjegy kézben léte miatt nagyon olcsón átadtak és abban a pillanatban széttépték a benne lévő dolgokat, ahogy mindenki próbált egy darabot kicsípni magának. És működik nekik, itt ülnek velünk, napról-napra és próbálkoznak.

- Ha jönnek vevőknek látszó emberek, azokkal is próbálnak szóba elegyedni és ki tudja mit mondanak nekik (kreol nyelven), de viszonylag kevés érdeklődés után távoznak vagy a másik variációjuk, hogy úgy adja elő az új jövevény érkezését, mintha az az ő ismerőse lenne és előre lebeszéli vele az alacsony árat és utána kéri a "segítségéért" a jutalékát.


4. nap (csütörtök)
- Hát most izgulhatok, mert László beszaladt ide a recepcióra, (én pihenésképen bemenekültem blogot írni ide),  hogy van egy szimpatikus testvérpár, akiknek a főnökét érdekli az autó és oda kéne neki vinni megmutatni és ő elmegy velük egyedül, én csak nyugodtan maradjak itt és netezzek. Az autó papírjai, útlevél, telefonok (ami itt nem is működik), pénz itt van nálam, csak a fotóstáskája van még bent a kocsiban. Pedig mondtam neki, hogy megyek vele, de elrohant és azt mondta, hogy minden oké lesz, ne izguljak.
Na nem parázunk, bizakodunk, de közben végigfutott az agyamon a helyzet és hát nem biztos, hogy ez így jó döntés volt. Mennem kellett volna vele.
Már-már a sírógörcs kerülget (valószínűleg az elmúlt napok feszültsége is most jön ki rajtam), de a neten lányommal chatelünk és próbálja bennem a lelket tartani és tényleg muszáj lesz összekapni magam gondolatban. László viszonylag hamar visszaérkezik és persze az autót nem vették meg, de nekünk már az is nagy öröm, hogy viszontlátjuk. Pont ezt a fajta feszültséget és érzést szeretnék elérni nálunk ezek a nepperek, csak már meg akarjunk szabadulni az autóinktól padló áron. Ez egy türelemjáték, ki bírja tovább és kinek van rá több ideje. Mivel ők itthon vannak jobban ráérnek, mi meg azért előbb-utóbb haza szeretnénk menni.
Ma már megjelentek a szálloda parkolójában olyan autók is, amiket Bamakosoktól vettek meg és most a helyiek árulják drágábban.


5. nap (péntek)
- Van egy narancssárga csíkos pólós fiú, aki már 3 napja hiteget, hogy az ő barátjának kell az autó, de még nem történt semmi. Ötödik nap délelőtt átadta a telefonját és a magyarul beszélő Feri (már találkoztunk vele, itteni fekete) mondja, hogy menjünk a fiúval, mert a minisztériumnak kell az autónk és kifizetik. Oké, beülünk az autóba és elindulunk a városba, már tudjuk is, hogy melyik utcában vannak ezek az épületek és valóban odahajtunk, majd egy útszéli sávban leparkolunk. A srác beszélget valakivel, majd azt mondja, hogy be megy intézkedni mi várjunk. Abban a pillanatban be áll mögénk egy autó és ismét kiszáll belőle az autómosóból feltört nepper gyerek, a pocskondiázós apjával és ismét erőszakosan ránk akarják beszélni a padló árukat (a fele annak, amit mi kérnénk). Ismét egyre több körülöttünk az ember és mi várunk. Már 20 perc is el telt és nem történik semmi, csak a feketék szövegelését hallgatjuk. 11 órakor elfogyott a türelmünk és visszahajtottunk az Azalai Hotelbe, bár nagyon elénk álltak, hogy ne menjünk sehová, de mi mondtuk, hogy ha van pénz jöjjenek a Hotelbe, ott leszünk. Kiszállunk a hotel parkolójában és már ismét oda hozták nekünk a mosós neppert, hogy tovább idegesítsen és rontsa az üzletünket. Mi próbáljuk őt elküldeni és magyarázzuk neki, hogy hagyjon minket már békén.

A szálloda parkolójába közben Nigériából jött újabb nepperek érkeztek, akik minden autót körbejártak, alkudoztak, majd van itt egy rasztahajú francia párocska, akik a lakóbusznak átalakított autójukat árulják és egyre harsányabb körülöttük a beszélgetés. Még a mi tavalyi felhajtónk, azaz ügyes-kezűen lopó fazonunk is megérkezett, akit le akartam fotózni, hogy fel tudjuk tenni a netre, másoknak segítve, hogy kerüljétek messzire. Bár nem örült neki túlzottan, de beletörődött, hogy lefotóztam. Gondoltam lefotózom a tömeget a rasztások körül és közben az autómosós neppert is, amikor a nigériaiak közül az egyik igen erőteljesen el kezdett velem ordítozni, majd a többi is erőre kapott és mindegyik el kezdett lökdösődni, ki akarták venni a gépet a kezemből, elém- és körbeálltak, hogy ne menjek sehová, majd ez a nigériai úgy megragadta a karomat, hogy nem tudtam szabadulni és közben ordít nekem. Egyre nagyobb a tülekedés körülöttem, ezért kiabálok a Lászlónak, aki éppen beszélget más Bamakossal, hogy jöjjön már segíteni, mert ezek nem engednek el.
Pánikszerűen odarohan, mert látja a feszültséget körülöttem és határozottan fellép a helyiek ellen. Szerencsénkre volt ott egy katona és egy rendőr is, aki próbálta kezelni a helyzetet. Mi a fényképezőgépet betettük gyorsan a kocsiba, míg a tavalyi felhajtónk el kezdett fenyegetni, hogy bevágja az autó üvegét és kiveszi a gépet, mert töröljük ki a fotóját. Mivel hajthatatlanok voltak bele mentünk egy olyanba, hogy a rendőr és László beülnek a kocsiba és átnézik a képeket és kitörlik azt a néhányat, amin rajta vannak. Már tépték volna fel a kocsi ajtaját, így rájuk zártam, ezért amíg válogatták a képeket meg is szólalt az autó szirénája is. Végeztek, majd kézfogással a rendőrrel letudtuk a problémát, lenyugodtak a kedélyek és az erősködő nigériai már jött is az autónkat nézegetni, mintha semmi sem történt volna, pedig számomra ijesztő volt a hangulat.


6. nap (szombat)
Már rutinszerűen ébredünk, összekészülődünk, visszük a kis székeinket, elemózsiánkat, innivalónkat és megyünk a szálloda parkolójába, mint akik dolgozni mennek minden reggel és késő este térnek csak vissza. Útközben begurulunk vizet és bagettet venni a bevált üzletekben. Begördülünk a parkolóba és már ismerősként üdvözölnek minket a helyiek és a maradék Bamakos is. Beállunk a megszokott helyünkre és éppen kiszállunk, amikor ismét megjelenik az autómosós nepper gyerek az Apjával és ismét nekilátnak gyötörni minket a padló árukkal. Magyarázzák, hogy itt van náluk a pénz, de persze kevesebb, mint amit kérünk. Mondtuk, hogy nem érdekel minket, de erősködnek és mellénk állnak az autójukkal, hogy üljünk be hozzájuk megmutatják a pénzt. Mi mondtuk, hogy kevés, ezért nem, majd újabb alkudozás, majd felénk nyújtanak egy nejlontasakot, hogy oké itt a pénz. László belenéz és a kötegek száma persze ismét kevesebb, így azt mondta, hogy nem kell és vissza akarja nekik adni, de az itt a helyi szokás, hogy ilyenkor nem veszik el tőled a dolgot, így kényszerítve téged a további alkudozásra. Mivel senki nem vette vissza a pénzt tőlünk, így László leejtette a földre és felhúzta az ablakot. Hát ez meglepte őket.
Apuka végre beül az autójába és indulásra szánja magát, de persze kiszól egy újabb ajánlattal, de ismét kevés, majd elhajt és a mosós fiacskáját ránk hagyja, hogy tovább bosszantson bennünket illetve hessegesse az új vevőket és adja a híreket telefonon az Apjának.

Van itt egy másik magyarul beszélő helyi, Simon akinek elmeséltük, hogy mi ráérünk, hiszen az üzlet megy otthon nélkülünk is és a gyermekeink már nagyok és külföldön élnek, így ráérünk kivárni a megfelelő ajánlatot.

Ma nagy készülődés van a szállodában, mert egy esti zenés rendezvény lesz, amire sok vendéget várnak. Ez csak jó nekünk, mert akkor jönnek a gazdagok, akik potenciális vevők lehetnek és talán a helyi folklór hangulatból is kapunk egy kis ízelítőt. Közben kellemes szellő fújdogál és már kicsit enyhült a nap melege is. Már sötétedik, amikor egy helyi odajön hozzánk, hogy érdeklődjön az autó felől, amikor felismerjük őt, hát ő Victor a tavalyi Patrolunk vásárlója, azaz segítője. Nagyon megörülünk egymásnak és máris telefonszámot cserélünk és majd holnap jelentkezik az autó miatt, amitől máris jobb kedvünk lett. Közben Viki és Krisztián is kijönnek beszélgetni hozzánk a pihijükből és persze hozzák a nagyon finom pálinkájukat. Egy jó kis beszélgetés kerekedik, laza pálinka fogyasztással, ami csalóka és már lassabban is pörög a nyelvünk. Néha halljuk a zenekart is, de túl nagy bulizás nincsen, pedig igen csili-vili ruhákban és sok drága autóval érkeztek. Lászlónak is beindul a bugi a lábába és már táncol is a parkolóban az autók előtt. Látszólag a helyiek örömére is, mert végre történik valami körülöttünk. Mi egyre jobb kedvűbbek vagyunk, nevetgélünk és talán hangosabbak is lettünk és a pálinka csak fogy-fogy, mert hát Vikiék holnap mennek haza és addigra el akarják fogyasztani a nedűt, de az mára túl sok lenne. Lászlónak már nehezen érteni a szavát, de mindenesetre mosolyog és táncol, még jó, hogy én abbahagytam a pálinka fogyasztást, így én haza tudom még vezetni az autót. Vikiék is aludni térnek, így mi is elindulunk hazafelé, bár László még maradna és az autóban is folytatja jókedvű hangoskodásait, majd végül bealszik. A szállásra kicsit kanyargósan tud már besétálni, de hamar beborul az ágyba és már alszik is.



7. nap (vasárnap)
Reggel kicsit bealudtunk a tegnap esti pálinkázástól, így később érkeztünk meg a szálloda parkolójába, ahol persze már lázasan vártak a kedvencnek nem mondható, autómosós neppereink. Azt hitték, hogy már eladtuk az autót, így láthatóan megkönnyebbültek jöttünkre.
Ismét bemászik a privát auránkba és már löki is a szöveget, de már egy kicsit emelkedtek az árak. Közben érkezik egy valóban vevőnek tűnő fazon, aki beszélget velünk, nézegeti az autót (ettől a nepper gyerek ismét ideges lesz) és végül azt ígéri, hogy hétfőn egy szerelővel visszajön megnézni az autót. Ez ismét csak egy ígéret és ha kivárjuk a hétfő reggelt, akkor ismét itt kell maradjunk két napot, hiszen az újabb repülőjárat csak akkor indul és hát már nem igazán szeretnénk még ennyi időt itt eltölteni. Ezért László kitartóan alkudozik a nepper gyerekkel tovább, akit magunk közt már csak úgy hívunk, hogy "kis-köcsög" (kiérdemelte ezt a címet). Közben Zoliék is begördülnek, akik úgy döntöttek, hogy elindulnak az autóval vissza Magyarországra. Ő már rutinos Bamakos és elmeséli a tavalyi "kis-köcsög"-gel kapcsolatos történetét, amiből kiderül, hogy egy ügyeskedő tolvajról van szó, akiből már neki is elege van. Már a notebook is az üzlet részévé kezd válni, amikor ismét megérkezik az unszimpatikus nepper Apuka meg a pénzváltója és a kiegészítők nélküli, csupasz autóra kapunk egy ajánlatot (ami kicsit több, mint az eddigi), amire rábólintunk, csak legyen már vége. Már nyitogatja is az autót, rendezkedik, beülne vezetni, szinte már ki vagyunk nézve az autóból, amikor rászólunk, hogy talán a pénzt rendezzük le előbb, majd aztán nyomuljon. László elviszi őket egy próbakörre még, én pedig ott maradok a cuccainkkal a parkolóban. Végre visszaérnek és megyünk a szálloda halljába, hogy lerendezzük az adás-vételt. Hát idén is kis címletekből áll össze a pénz, ami így sajnos nagy kötegnek tűnik. A magyarul készült papírokat kitöltjük (nem is zavarja őket, hogy mit is írnak alá) és kiderül, hogy a nepper Apuka Lászlóval egy idős, pedig olyan nagypapa fazonnak látszik. Túl vagyunk az adminisztráción, átadjuk a kiürített autót, ami mellett felgyűlve állnak a holmijaink és már jönnek is a helyiek, hátha csurran-cseppen nekik valami.


Közben ráerőltetjük magunkat a nepper vevőkre, hogy készülhessen róluk egy fotó, amit itt megoszthatunk most veletek, hogy tudjátok legközelebb (ha lesz Bissauba futam) kitől kell tartani. Bár a Bamakosokkal történt beszélgetéseinkből kiderült, hogy szinte mindenki veszteséggel tudta csak eladni az autóját, sőt van aki kénytelen volt otthagyni azt, így most is ott áll az út szélén vagy valamelyik helyi, ingyen használja, tehát ez volt a BB FUTAM, azaz a BIZTOS BUKTA FUTAM!

Autómosós nepper gyerek

Nepper Papa
Begurult a parkolóba egy taxis (hozott valakit ide), így azonnal lecsaptunk rá, hogy magunk mögött hagyva a helyszínt, végre megszabaduljunk ettől a káoszos időszaktól. Egy szerény megjelenésű taxis volt, akinek végre az autója is szépen, rendbe volt tartva, így a fuvar végén megajándékoztuk néhány autóból megmaradt, hasznos dolgainkkal, aminek nagyon örült.

Most a cél a mihamarábbi elrepülés innen, amire az esti repülőtérre menetellel még lehet esélyünk. Vasárnap révén nincs jegyvásárlásra lehetőség a városban, kizárólag a reptéren élesbe tudunk foglalni már. Ezért nekilátunk a becsomagolásnak, hogy rajtra készen álljunk este 10 órára, amikor nyit a repülőtér. Zoli és Csilla is átjön hozzánk, hogy segítségként a megmaradt, nehéz akkumulátorunkat és néhány apróságot autóval elhozzanak nekünk, na és persze mi is segítségként rájuk testáljuk a maradék kadó-inkat, ennivalónkat és ezt-azt, ami talán nekik is hasznos lehet a visszaúton. Hihetetlennek tűnik, hogy talán el tudunk végre indulni, bele se merjük élni magunkat, bár titokban nagyon vágyunk rá. László 9 órakor átsétált a repülőtérre, hogy érdeklődjön, de még nincs lehetőség a jegyvásárlásra. Nincs más választásunk, mint a csomagjainkkal átsétálunk a repülőtérre, oszt meglátjuk. Öltözékünk már a hideghez van igazítva, így leizzadunk, amíg kiérünk a főútra, ahol egy taxis magától megállt, hogy a kb. 1 km-re lévő reptérre csomagjainkkal együtt átvigyen. Rendes volt tőle, mert némi Euroért igazán segítőkész volt és valóban könnyebbség volt ez így nekünk.
Kezdődik a herce-hurca, sorbaállás, várakozás, majd Lászlót átirányítják egy másik helyiségbe, ahol lehet repülőjegyet vásárolni és kb. 20 perc után boldogan jön vissza:

- Sikerült, kaptunk jegyet Londonba, Reni lányunkhoz, így végre elrepülünk innen!

2013. február 15., péntek

Rendőri intézkedések Bissauban

- Lászlóval megtörtént, hogy az egyik körforgalomban azért állította meg a rendőr, mert nem volt bekapcsolva a biztonsági őve és ezért elsőként 1000 Euro büntetést fizessen neki. Amikor László mondta, hogy nincs Euro nála, akkor 3000 SFA-t kért. Amikor azt ki akarta fizetni neki meggondolta magát és leírta négyszer egymás alá az 5000 SFA-t, hogy akkor ennyit kér. Mivel László azt mondta neki, hogy ennyi pénz már nincs nála, akkor megtetszett neki László pólója, hogy azt adja oda neki, de mivel László mondta neki, hogy ez az egyetlen pólója, végül a csomagtartóból elfogadott egy füzetet és kért még mellé 3 db tollat, majd még adjon neki valamit, kapott májkrémet ajándékba. Ezek után barátságosan megkérdezte a nevét és továbbengedte.

Azért a helyi közlekedésről annyit tudni kell, hogy itt rendszám nélkül, világítás és bukósisak nélkül, biztonsági övet én még nem is láttam bekapcsolva, az autókba csak úgy bepréselődve ülnek (pl. egy ötszemélyes autóba 7-en ülnek) vagy a busz végébe a kinyitott ajtókban állnak az emberek. Lógnak a platón vagy tetőn ülve lobognak az utakon (pl. pickup platóján nyomorognak ülve, állva), az indexet nem ismerik, bármikor elindulnak körülnézés nélkül, a háromsávos utakon 5 sorba állnak az autók stb.

- Amilyen büntetésekről hallottunk a többiektől:

Valakit azért büntettek meg, mert papucsba vezetett és az balesetveszélyes, mert megcsúszik a lába a pedálon (itt az emberek javának nincs is zárt cipője);

Valakit azért büntettek meg, mert volt valami a hátsó ülésén, ami nem volt lekötve, így előrecsúszhat és az balesetveszélyes;

Valakit azért büntettek meg, mert félmeztelenül vezetett;

Valakit meg azért büntettek meg, mert be volt kapcsolva a biztonsági öve;

Ki érti ezt?

Mindenesetre találkoztunk nigériai katonákkal is, akik a rend fenntartásáért vannak jelen Bissauban. Szerencsénkre az egyik csapat barátságosan állt hozzánk, így lefotózhattuk őket:


Jelentkezés Bissauból

Kedves blog olvasók, ismerősök, barátok és családunk!

Az elmúlt hét eseményeinek összefoglalóját folyamatosan írjuk, csak úgy gondoltuk, hogy amíg itt tartózkodunk a bissaui vendéglátásban, addig nem tesszük közzé.

Egyébként nagyon meleg van, ragyogóan süt a nap, rálátunk a medencére, de mi aszalódunk a napon az autó mellett és várjuk az igazi vevőt. Mivel nem szeretnénk már hazazötykölődni az autóval, ezért annak eladása a feladatunk és ki is tölti az egész napunkat. Tavaly elsőként adtuk el az autót, pedig nem is akartuk, idén az utolsók közt vagyunk, pedig most szeretnénk.
Tehát jól vagyunk és játsszuk a türelemjátékot a helyiekkel.
Ne aggódjatok, vigyáznak ránk!


Üdvözlettel:
Ildi & László

Folytatás hamarosan...

2013. február 13., szerda

Kadókat kaptunk az eltávozó Bamakosoktól

Napról-napra fogynak a fehér emberek Bissauból, csak mi és még néhány csapat maradt itt a végére, akik ugyancsak nem tudták eladni az autóikat.

Szerencsénkre az eltávozók gondoskodtak rólunk és felesleges dolgaikat vagy amit már nem tudtak hazavinni vagy nincs idejük kiárusítani, ránk testálták. Így tettünk szert a francia síszálloda üzemeltetőjétől, Jánostól újabb gázfőzőre, poharakra, tányérokra, több doboz juice-ra, francia konzervekre, hálózsákra, ásványvízre, szörpre, citromlére és még napszemüveget is kaptunk tőle. A Mercis Tesók is megajándékoztak minket pálinkával, májkrémkonzervekkel, zacskós levesekkel, rizzsel, müzliszeletekkel, konzervekkel, mazsolával (mivel mazsolák vagyunk), papír-zsebkendővel, ami nagyon hasznos volt, mivel mindketten felváltva náthásak lettünk. A Dokitól is kaptunk pálinkát, Krisztiánéktól pedig egy karton ásványvizet, amikor az autójukat végre megvették tőlük.

Így most ezen adományokon élünk és nagyon köszönjük Bamakos barátainknak, reméljük csak addig maradunk itt, amíg kitart készletünk.

2013. február 9., szombat

16. nap - CÉLBAÉRTÜNK!


Reggel szinte elmenekültünk a focipályáról, mert a helyiek jöttek mindenfélét összeszedni. Már arra is kértek, hogy a rajtunk lévő ruhákat vegyük le és adjuk nekik, a másik meghökkentő, hogy mi zsákokba összegyűjtjük a szemetet ők pedig mindegyiket sorra kiborogatják a földre és úgy mazsoláznak benne. Végre kiszabadulunk a falusi turizmus fogságából és útközben rátaláltunk egy szép kis vizes területre, ahol kifújhatjuk magunkat.


Még néhány kilométer van hátra a földúton, ami után az első lehetőségnél lemosatjuk az autónkat egy igazi, helyi mosóban, így csili-vilin haladunk tovább már a betonon.


Megérkezünk egy ellenőrzőponthoz, ahol már több sorban állnak az autók és hatalmas a káosz. Már az út mellett is jönnek-mennek az autók. Lassan haladunk valamit előre, míg kiderül, hogy ki kell tölteni egy papírt, hogy beengedjenek a városi zónába. Ez egy hosszadalmas ceremónia volt, de a megkapott papírt hiányosan ugyan, de kitöltve visszaadtuk és lassacskán kikeveredtünk a káoszból. (Utólag megtudtuk, hogy itt az autó forgalmi engedélyét is elkérték, ami helyett egy ideiglenes papírt állítottak ki, amivel járkálhatsz Bissauba, erről mi nem is tudtunk abban a káoszban, így nekünk ilyen nincs.)

Beérkeztünk a város széli repülőtérhez, ahonnan már nem engedték tovább a Bamakos autókat, így hosszú sorba összetorlódtunk. Közben László elszaladt a körforgalomban lévő szálláshelyünkre, hogy biztosan legyen szobánk éjszakára, bár kedves barátunk, Vily is már jelezte nekik telefonon. Minden oké, szállásunk már van csak célba kell még érni. Mivel Bissauban éppen 4 napos karnevál van, így sárga színű papírmaszkokat és pólókat osztogattak. Végre elindulhatott a sor, elől ment egy zenés kamion, majd lassacskán beértünk a város egyik körforgalmához, ahol fel volt állítva a Bamakos kapu. Forróság, tömeg, várakozás és a célba érés mámora, teljesen leszívta az ember energiáját. Idén koncentráltunk rá, hogy legyen rólunk célfotó, így szerencsénkre a román csapat egyik tagja éppen ott sétált, aki készséggel segített nekünk ebben (nagyon köszönjük neki).

Az idei befutónk fényét elvette a városi karnevál, most nem volt akkora fogadtatásunk. A célba érés helyszíne is most egy kisebb téren volt, ahol el se fért ennyi autó, így szinte azonnal szétszéledtünk erre-arra. Közös örömujjongás se volt, mert magunk voltunk, de se baj kicsit leparkoltunk, ezzel az autót mutogatva, majd lassan begurultunk az Azalai Hotel udvarára, ahol már több Bamakos autó is állt. Itt futottunk újra össze a Citroenes csapattal, akiknek már nem jutott szoba, illetve sokallták is, így szóltunk nekik, hogy a román nőnél, ahol mi leszünk még van egy üres szoba jöjjenek oda velünk. Elindultunk az egyre zsúfoltabb városon át kifelé a repülőtér irányába és útközben láttuk, hogy rengeteg rendőr, katona és nemzeti gárdista fogott körbe egy Bamakos autót. Gondoltuk talán balesetük lehetett, de megállni nem tudtunk, mert tovább hajtottak minket. (Utólag megtudtuk, hogy valamilyen ismeretlen okért megverték és 5 órára bilincsbe is verték őket, pedig egy korosabb, angolul remekül beszélő nő volt, aki segélyeket hozott Afrikának.) A tömeg hatalmas, szinte már-már ijesztően sokan vannak az utcákon.

A régi szálláshelyünkön barátsággal üdvözöl minket a tulajdonosnő és az udvarban látjuk, hogy más Bamakos autó is áll, de szerencsénkre a helyünk és az üres szoba még meg volt. Nagyon szeret beszélgetni a tulaj és Erika készségesen el is beszélget vele, sőt beinvitálja őket is a házába (ezen mi is átestünk tavaly, idén kihagytuk). Kipakolunk a szobába és elővesszük a Bulanga Team-től rajtnál kapott aszalt-szilvás Unicumot, hogy a hagyományt megtartva igyunk ebből a meleg nedűből. Koccintunk és kiülünk a kerti asztalhoz, hogy a közben kellemesen hűsülő levegőn kipihenjük az út fáradalmait és beszélgessünk útitársainkkal.


Mivel este 8 órára volt meghirdetve, hogy a helyi Lenox nevű szórakozóhelyre kell menni a Budapest-Bamako Rally Futam hivatalos záró rendezvényére, ezért összekaptuk magunkat és elindultunk taxit fogni a zsúfolásig emberekkel teli utcára. Kiderült, hogy a városban nem lehet autóval közlekedni, mert szinte mindent lezártak a rendőrök és katonák a karnevál miatt. Azért akadt egy helyi kisbuszos, aki némi alkudozás után bevállalta az öt fős társaságot és betuszkoltuk magunkat egy iszonyúan lepukkant kisbuszba 3 fekete mellé. A buszban volt egy kis-tévé, amin klipeket nyomtak, hangszórók segítségével, így azonnal jó hangulat lett. Közben még felvettek két fekete nőt is, de amikor László elővette a Ledes videólámpáját és kamerázott, kisütve mindenki szemét vele, elsőként az egyik tiltakozott, hogy őt ne vegye fel, aztán meg olyan táncolásba kezdtek a buszon, hogy a hangulat a tetőfokára hágott. Aztán, amikor a főútról a rendőr letérített, hogy nem mehetünk tovább azon és ezért sötét, zegzugos, kátyús, poros úton kellett tovább haladnunk, már kezdtünk egy kicsit aggódni, hogy merre is járunk. A buszban már cigiznek is, ami a nagy táncolásban az ölemben landolt és a két nő szinte rámászott az emberre, ahogy a dülöngélő buszban inogtak és a feneküket nyomták  felénk (ez a farmozgás itt a menő). Valahogy visszakeveredtünk a főútra, de még mindig nem lehet felhajtani rá, viszont a Lenox innen már nincs túl messze, így mielőtt visszakavarnánk a sötét kis utcákba, kiszállunk a buszból. Hát ezért az élményért még jattot is adtunk nekik, hiszen nem volt akármilyen a hangulat.


Nekivágunk a feketékkel teli, zsúfolt, sötét főúton, hogy sétálva elérjük a rendezvény helyszínét, de ott derült ki, hogy rajtunk kívül senkinek nem sikerült odakeverednie ebben a tömegben, hiszen a többiek a város felől kellene hogy érkezzenek, de nem lehet taxit fogni. Erika telefonál egyet és kiderül, hogy a karnevál miatt áttették az eseményt az Azalai Hotelbe 9 órára (ezt a Facebookon írták meg, de nincs mindenkinek net a szálláson). Úgy döntünk, hogy gyalog nekivágunk az útnak, ami hát 4-5 km is lehet és ebben a tömegben még egy kihívás is, igaz az afrikai karnevál hangulatát így valóban átérezhetjük. Persze próbálunk együtt maradni és szerencsénkre a sötétségben nem tűnünk fel mi fehérek annyira, talán nem is lesz ebből gondunk. Rengeteg a gyerek és a fiatal az utcákon, egyik-másik valamilyen maszkot vagy fejdíszt visel és csak elvétve látunk zenés helyet illetve táncos lányokkal teli kamiont.


Átvergődtünk a főtérre, ahol állt a Bamakos kamion is és Erikáék leálltak beszélgetni velük, mi pedig leintettünk egy taxit, amibe csak úgy fértünk be, hogy én a László ölébe kellett, hogy üljek. Hát a tető nyomta a fejemet és közben a buckákon haladva, nem volt túl kényelmes. Végre megérkeztünk a hotelhez, ahol a medence szélénél gyülekeztek a Bamakosok és Villám Géza összegezte az eredményeket. Voltak különdíjak is és ők a nyertesek:


Mi kitikkadva, éhesen és szomjasan értünk ide és nagy csalódás volt, hogy a rövid összegzés után szétszéledt a társaság és ennyi (hát tavaly ez egy színvonalas esemény volt, az akkori kormány jóvoltából).

Beszélgetésekből megtudtuk, hogy többeknek elvették a forgalmiját és csak akkor adják vissza, ha eltávozik vagy eladta az autóját. Holnap reggel lesz egy szervezett autópiac a katonai repülőtér területén, ahová minden autónak be kell állnia, még annak is, amit nem akarnak eladni. Úgy tűnik, hogy van egy kis feszültség a Bamakosok között, legfőképpen a két főszervező között, akik szeretik egymásra nyomni a felelősséget. Az egyik elkéri a pénzt az úgynevezett autóeladási illetékre (125 Euro/autó), a másik meg azt mondja, hogy nem kapta meg a kormány a pénzt, ezért is ilyen a hozzáállásuk, hiszen szeretnék, hogy a helyi vevők adózzanak a vásárlás után, csak e miatt minket eladókat akarják bekorlátozni a szabad mozgásunkba, ezért az eredeti forgalmik helyett kiadnak egy helyi útvonalengedélyt, amivel közlekedhetünk addig míg itt vagyunk és miénk az autó. Erre a legjobb szöveg és védekezés a Bamako futam szervezőjétől:

- Ez itt Afrika, itt minden lehetséges...

Sokan fel vannak háborodva ezen a fogadtatáson, de nem igazán tudunk mit tenni ellene. Fogunk egy taxit és visszakavarunk a szállásunkra, ahol nagy megdöbbenésünkre valaki áttúrta a táskáinkat, holmijainkat. Minden tok, doboz és táska ki van nyitva, át van forgatva és ugyanez a helyzet szomszédainknál is. Gyors kontroll után úgy tűnik, hogy nem hiányzik semmi, valószínűleg pénzt kerestek, de nálunk csak Forint volt, azzal meg nem tudnak mit kezdeni. Erikáék meg nagyon jó helyre dugták és az is csak az egyharmada volt, mert rutinosan három felé tették el, így kárunk talán nincs, de azonnal rákérdezünk a tulaj fiánál, hogy hogyan történhetett ilyen. Ő azt mondja, hogy csak most ért haza, de román Anyukája egész nap itthon volt, így beszéljünk vele. Mivel feltörésnek nyoma nincs, ezért csak kulccsal tudtak bejönni, sőt mi háromra zártuk az ajtót és aki bent járt nem is zárta vissza az ajtónkat, csak becsukta. Erika férjével, Jordannal megyünk a házba, ahol a nő már teljesen feldúltan adja elő, hogy ő kikéri magának, ő nem tolvaj, nem szegény és mi hogyan gondolhatunk ilyet. Nem győzzük hallgatni és csitítani, így otthagyjuk, majd megnyugszik. Az biztos, hogy semmilyen értéket ezentúl nem hagyunk a szobánkba, mindent cipelünk magunkkal.

Ez a nap igen zavaros és hosszúra sikeredett, így nyugovóra térünk.

2013. február 8., péntek

15. nap - Afrikai falusi turizmus...

Végre ágyban, tisztán, kipihenve ébredtünk, majd átsétáltunk a reggelizős helyre, ami már teli volt Bamakossal. Olyan afrika módjára (lassan) kihozták a kávét, kalácsot, bagettet, egy kis vajat, kockasajtot, mini lekvárt és egy pohár juice-t. Közben interneteztünk és beszéltünk Viberen az otthoniakkal.

Kényelmesen összepakoltunk, majd elindultunk a mai célállomásra Canjufa falu felé, ahol a helyieknek adományozunk és eltöltünk náluk egy autentikus estét. Tavaly is volt egy ilyen esténk a porba, tömegbe, sötétbe, a sátrak és autók között mászkáló emberekkel. Talán idén más lesz. Az út javát betonon lehet megtenni, de figyelni kell a buckákra, rohangáló sertésekre, gyerekekre, a falvakban fekvőrendőrökre.


Útközben megelőzzük a 082-es csapatot, akiknek az autója már csak 20-40 között bír menni, így ők nem vállalják már be a földúton való vezetést. Pár száz kilométerrel a cél előtt nem lenne jó, ha az autójuk feladná.

A határátkelés most egyszerűbbnek ígérkezik, legalábbis tavaly az volt. Itt a legfontosabb az ajándék a vámosoknak, legjobban a baseballsapkának örülnek. Ismét rátaláltam egy szimpatikus lányra az út szélén sétált, akit megajándékoztam lányunk ruháival és ő is örült. Így nagyon jó adni.


Megérkeztünk Canjufa faluba, ahol a focipályán volt kialakítva a helyünk, itt azonnal megrohanták a gyerekek az autónkat, kiabáltak rámásztak, hátul felálltak rá, alig tudtunk haladni, még a rendszámtáblánkat is lerúgták, de meg lett a porban.


Mozdulni sem lehetett a sok gyerektől, akik kéregetnek, fogdosnak és folyamatosan beszélnek hozzánk. Próbáltam őket lekötni és dalolgatni nekik/velük, amire egészen jól reagáltak, sőt a Boci, boci, tarkát... szépen tudták ismételni hang után, ami nagyon tetszett nekik.


Két lányka nagyon kiszemelt magának és úgymond le se szálltak rólam, míg adtam nekik lányunk ruháiból néhányat. Pár perc múlva, már abban futottak vissza hozzám boldogan és egész este élvezhettem társaságukat.


A focipálya közepén állt egy platós terepjáró, amit fa rönkökkel kerítettek el és védtek a rendőrök a helyiektől. Erre a platóra kellett tenni az adományokat, melyek oda-vitele is már iszonyú nyüzsgést eredményezett. Az autó körül csillag formában elkezdtek sorba állni az asszonyok, gyerekek és a platón lévő ember próbálta szétosztani az adományokat, aztán kapkodás, belső harcok egy-egy ruhaneműért, majd már a rendőrök sem bírtak a verekedésekkel, pedig fahusánggal verik őket, így az autó kihajtott a tömegből és a focipályáról. Nem szép látvány, ahogy egymást "ölik" a dolgokért, így nehéz igazságosan szétosztani és az adományozás öröme is elvész.


Rengetegen vannak körülöttünk, szűnni nemakaró létszámban, így a sátorverés gondolata sem jut az eszünkbe, inkább a kocsiba alszunk, ha kell. Szomszédunkban áll a Bátya faluból származó Géza, akinek szuperül fel van szerelve az autója (tetőn van az ágyboksza, hátul van tusolója stb.), de ő nem zavartatja magát a tömegtől és nyugodtan fürdőgatyára vetkőzik, ami hát testes formája és ősz szakálla miatt a helyieknek furcsa látvány, majd nekilát enni és tusolni is. Látványosságként kezelik.

Találkoztunk egy brazil, fehér családdal, akik itt élnek köztük önkéntesként és két kislánya is már ide született. Mesél nekünk a helyiek szokásairól, feladatuk fontosságáról.


Már sötétedik, de még mindig sokan vannak körülöttünk, bár szomszédaink a Mercis fiúk ennek ellenére leverik sátraikat, mi még várunk. Közben távolról dobszóló hallatszik és egy kis ének, majd kiderül, hogy itt van Pákó, akit ismét ünnepelnek, de ki tudja, hogy miért.
Lassan rászánjuk magunkat, hogy sátrat verjünk és megpróbáljunk elmenekülni a tömeg elől a nagy védelmet nyújtó sátrunkba. Nehezen csendesül a tábor, de végre tudunk pihenni, amikor újabb Bamakos csapatok érkeznek nagy hangzavarral és pont körülöttünk verik le sátraikat, így most tőlük nem sikerül aludni és sajnos hajnalban újra nekizendítenek. Nem sokat tudtunk pihenni.

2013. február 7., csütörtök

14. nap - Terepezés után egy kis pihi...

Reggelre Lászlónak elmúlt a láza, már jobban volt, ami nagyon megnyugtató. Összekészülődünk és közben a tábor szemetét el kezdik meggyújtani, hogy ne maradjon ott, amiből néhány helybéli gyerek és egy öregember válogatja ki a nekik hasznos dolgokat, mint pl. palackok, konzerves dobozok stb. Még néhányból ki is isszák a maradékot, sajnálatra méltó látvány, ezért több Bamakos is visz nekik maradék kenyeret, valakitől kapnak labdát és ruhaneműket. Mi is összeszedünk nekik ezt-azt.

Elindulunk a magunk tempójában a szavannába, mert egy kb. 150 km-t kell a bozótok, fák, apróbb falvak között megtennünk, hogy elérjünk Tambacounda városba, ahol tankolni tudunk, ivóvizet venni, esetleg végre fürödni vagy internetezni. Mivel sokan jönnek ezen a szakaszon, így sajnos szívjuk egymás porát, ami nem túl jó, hiszen az utat sem lehet így belátni. Próbálunk elszakadni a többi autótól, hogy egyszerűbb legyen az autózás, bár GPS koordinátánk nincsen a tájékozódáshoz, de az irányt tudjuk.

Idén is láttunk kútnál vízgyűjtő asszonyokat, de már fejlődtek, hiszen csacsikkal húzatják fel az 50 méternél is mélyebb kútból, lyukas vödreikben a vizet, majd a lányok fejükön, vödrökben hordják a falvaikba több kilométeren keresztül.


Hát a víz itt a száraz Szavannában nagy kincs, még nekünk is, hiszen kétszer adtunk vizet Bamakosnak, egyszer Nagy Miklóséknak, mert eresztett a hűtőjük, majd egy motorosnak, aki pihenőjét tartotta a nehéz terepen (már Budapest óta motorozik), mert fogytán volt a vize.

Menet közben úgy döntöttünk, hogy kiveszünk egy pihenőnapot magunknak és szállást keresünk Tambacounda városba, mivel a mai táborhely innen még kb. 260 km és másnap csak erre Tambacounda felé lehet továbbmenni a következő állomásra, így itt bevárjuk a futamot és pihenünk egyet. Elég volt a sok porból, zötykölődésből.

Délután 2 órára értünk a városba a hosszú terepezés után, elsőként tankolni mentünk, de az első benzinkútnál elfogyott a diesel. Talán megismétlődik a tavalyi üzemanyaghiány? Már megyünk is át a város másik végében lévő kúthoz, ahol hála sikerül megtankolnunk. Váltani is szeretnénk, látunk is egy irodát, de 14:20-kor nyit, ezért várunk egy kicsit. Ott érdeklődtünk szállás iránt is.

Így találnunk rá az Oázis Hotelre, ahol kis bungalókban vannak a szobák, központban egy medencével és még wifi is van, így örömmel maradunk. Befoglaltuk a szobát, ami légkondis és még hűtő is van benne, ami nem működik, majd a medence partján szerettünk volna rendelni hideg sört, de nincs vagy mango juice-t az étlapról, de az sincs, akkor egy omlettet, amit láttunk a többiek asztalán, de hát már az sincs. Ez az afrikai felkészültség már csak ilyen...


Az afrikai körülményekről még annyit, hogy ez itt egy igényes szállodának számít mégis a szék beszakadva, a wc-deszka nincs lecsavarozva, a víz nem mindig folyik, így samponosan állsz és vársz, a légkondi zörög stb...
Annyira megtelt a szálloda a Bamakosokkal, hogy akinek nem jutott bungaló, az a medence szélén verte fel sátrát.

Megtett kilométer: kb. 160 km (terepen)

2013. február 6., szerda

13. nap - A szavanna varázsa...

Hajnalban sípszóra ébredtünk, mert a versenykategóriásokat így ébresztették. Lustán kászálódtunk ki a sátorból és meglepetésünkre pont a sátrunk mellett a helyiek portékáikat szépen kipakolták a földre pokrócaikra és kedvesen invitáltak minket vásárlásra.


Volt köztük egy nagyon szép lány, akinek Reni lányunk ruháiból adtam néhányat, ő pedig örömmel fel is próbálta, nagyon csinos volt benne, viszonzásként adott érte karkötőket és megadta e-mail címét is, sőt a mobiljával kérte, hogy csináljunk közös fotót. Hát nem gondoltuk volna, hogy itt az "isten háta-mögött" van olyan fiatal, akinek van e-mail címe. Kedvesen elbúcsúztunk tőle és nagyon jó érzés, hogy egy ilyen kedves és szép lánynak tudtunk segíteni lányunk ruhájával.



Közben a táborba bóklászó egyik fekete-kendős férfi a sátrunk mellett kb. egy méterre a botjával lökdös valamit a földön, látszólag egy apróbb kígyónak tűnt, de aztán kiderült, hogy egy tenyérnyi skorpió az, aki feltartott farkú, dühös pozíciót vett fel. Azonnal mindenki körbeállta és fotózta. Sokan strandpapucsba vannak, így megdöbbentek, hogy mennyire jól álcázza magát, hiszen teljesen azonos a színe a talajjal. És ez a sátrunk mellett történt, még jó hogy nem bújt be hozzánk véletlenül, vagy akár rá is léphettünk volna. Hát erre most már jobban odafigyelünk, cipőt nem hagyjuk a sátor előtt stb.


Ma ismét egyedül vágtunk neki a távnak, melyet elsőként betonon kezdtünk, de gyorsan, a kátyúk miatt még nappal sem lehet haladni. Mivel nem reggeliztünk, így az útról letérve egy árnyas fánál megálltunk, hogy piknikezős reggeliben legyen részünk, távol az emberektől.


Mivel a szavannán rallyzést mindenképpen szerettük volna, így levágtuk az utat egy általunk kigondolt szakaszon, aminek levezetőjét is már igen nehezen találtuk meg. Mivel ezeken a földutakon általában csacsifogatosok hajtanak, ezért ezek nem túl szélesek, össze-vissza kanyarognak, kerülgetve bokrokat, fákat és szerteágazóak, ezért sokszor nehéz eldönteni a helyes útirányt. Itt-ott homokos, majd fatörzsek leszáradt része áll ki a földből vagy a tüskés bozótok ágai karistolják az autó oldalát és haladni csak lassan lehet rajta.

Több falucskán is áthajtottunk és néhány helyen kérdezősködtünk is, hogy valóban jó irányba megyünk-e. Az egyik falunál csak asszonyok, fiatal lányanyák és gyerekek jöttek elénk, látszólag nagyon meglepődve, hiszen ilyen furcsaságot, mint mi még nem láttak. Adtunk nekik cukorkát, szappant, foszforeszkáló karperecet, házi készítésű sós sütit (Anyukám sütötte) és cserébe beinvitáltak a körbekerített privát területükre. Kedvesen leültettek minket a kunyhó előterében kialakított bridzsre, majd látván a gyerekeket eszembe jutott, hogy van nekünk színes ceruzánk és füzetünk is, így behoztam nekik, de megdöbbenésünkre még a felnőttek sem tudták, hogy mire jó. Én elkezdtem vele színes nyuszifigurát rajzolni és adtam oda nekik is a ceruzát, hogy próbálják, de nehezen értették meg, hogy mit csináljanak vele. Talán megzavarjuk ezzel őket, de ha megjönnek a férfiak és lesz köztük valaki, aki látott már ilyet és ennek hatására valamelyik gyerek még akár iskolába is fog járni. Ki tudja, hogy mit válthat ez ki belőlük. Időnk szűkös, ezért megköszönjük a vendéglátást és elköszönünk tőlük.



Már-már azt gondoljuk, hogy nincs sok hátra az útból,­ - mert azért nagyon fárasztó cikázni a bozótok és fák között - amikor Mamari faluból valószínűleg nem a jó úton jöttünk ki, így egy rövid szakaszt vissza kellett mennünk, hogy megtaláljuk a helyes utat. Végre beérkeztünk a megadott Fette Fouru falucskába, ahol már dobolnak is a helyi fiatalok és csak néhány Bamakos autó állt. Kiszállunk mi is, de annyira tetszik nekik a fehér ember és a beszédünk, hogy szinte folyton nevetnek. László fotózza őket, aminek a visszanézése még nagyobb örömöt jelentett nekik, ezért már mindenki akart egy fotót magáról, hogy megnézhesse. Nagy volt a vidámság és a ricsaj körülötte.
Mivel itt adományokat fogunk adni és a táborhely még odébb van, ezért tovább haladunk kb. 2 km-t a baobab fa alatti placcra, ahol még csak néhány Bamakos veri fel sátrát, így van terület és végre világosság, hogy kiválasszuk a táborhelyünket.


Ismét lapátos szar eltakarítás (na meg skorpió mentesítés), majd sátorépítés és főzőcske. László hamar elfárad, ami nem csoda, hiszen igen fárasztó vezetés volt a mai, ezért hamar elalszik. Én is csak a blogot írom meg gyorsan, hogy ne maradjak le addig, míg végre internethez jutunk. Lefekvéshez készülők, amikor kiderül, hogy Lászlónak hidegrázása van és lázas, így gyorsan gyógyszert adok neki és jól bebugyoláljuk. Remélem reggelre jobban lesz. Nekem meg a jobb karomon kiütések vannak, mint a nagyobb szúnyogcsípések, pedig isszuk a fertőtlenítő pálinkát.

Az éjszaka iszonyú, hörgős kiabálásra ébredtünk, ami pont a sátrunk mellől hallatszott. Nem mertem kinézni, hátha egy helyi pásztor akar kéregetni és esetleg nyomorék is, mert a hang, amit adott olyan volt. Reggel derült ki, amikor a szomszédainktól érdeklődtem és kiderült, hogy valaki holdkóros és ő kiabált az éjjel, de nem tudták felkelteni, hogy maradjon csendbe.

Megtett kilométer: kb. 300 km

2013. február 5., kedd

12. nap - Határátlépés Afrika módra...

Mai napunk a türelemről fog szólni, hiszen az átkompozás a Szenegáli oldalra, a ki- és beléptetési procedúra biztosan hosszadalmas lesz. Viszonylag kényelmesen ébredünk, összepakolunk és nekivágunk a városi kavalkádnak. Elsőként bagettet veszünk a tavalyról ismert pékségben, amit azóta felújítottak, bár még mindig a földről adják a kenyeret és a papírt hozzá, viszont istenien ropogós


A városból való kikeveredés nem egyszerű, hiszen a GPS nem mutat utcákat, csak az irányt tudjuk. Próbálunk főúton maradni, hiszen az biztosabban kivisz a városból. Közben csacsis fogatok, bagettet fejükön vivő férfiakat, sódert áruló teherautókat, asztalos műhelyeket, gumis műhelyeket és még ki tudja mit látunk a poros út mentén. Végre kijutunk a városból, de az út állaga egyre rosszabb. Tele van kátyúval, a széle le van repedezve és a szembejövők nem szeretnek lehúzódni, hogy a keskeny, jobbnak ítélt szakaszon maradjanak. A környezet itt-ott homokbuckás vagy elláthatsz a nagy semmibe, viszont a homokot nagyon fújja a szél, az út csíkosan homályos a ráfújt homoktól. Sok helyen látunk összetört, kigyulladt autókat, megrogyott teherautót vagy például az egyik ellenőrzőpontnál két autónyi, felfegyverkezett katona állt, autóra szerelt gépágyúval, bemaszkolt fejjel, ami igen bizarr látvány.

Igyekszünk a kátyúkat kerülgetve elérni Rossot, ahol a rendőrök már terelik is a Bamakos autókat egy városszéli, poros útra, ahonnan mi külön sorból mehetünk a határra a kompolásra. Hát a sor hosszú és közben a 11 órás tűző nap süt ránk, semmi árnyék nincsen, de tudjuk, hogy ez több órás várakozás lesz, így beszélgetések alakulnak ki. Várakozunk és néha néhány métert haladunk csak előre. Katonák állnak az autók között és sorra kadót kéregetnek, mi inkább adunk, mint belénk kössenek.

Lassan eljutunk a komp előtti térre, ahol elkérik mindenki útlevelét, majd újabb várakozás következik. Az autókat átterelik egy másik placcra, mert állítólag ott lesz a vám- és autó-ellenőrzés. Ismét várunk, majd végre megérkezik az útleveles ember, akitől visszakapjuk, így kiosztás, majd jönnek a vámosok azok is ellenőrzik az útlevelet, majd felírják a rendszámot, majd jön egy másik az egy listából pipálja ki az autókat, majd várakozás, közben jönnek kadóért, telefonkártyát árulnak, pénzt akarnak váltani, nincs nyugta az embernek.
Mivel maradt egy kis ogujánk (Mauritán pénz), ezért László próbál alkudozni, de nagyon rosszul akarják váltani, nem közelítenek az elképzelések, ezért elszalad egy másoktól megtudott bódéhoz, hogy majd ott váltson. Közben pechünkre pont elindították a sort a kompra fel. Hát ez így nem oké, hiszen nélküle nem hajthatok fel, így nyomom a dudát, hátha tud igyekezni. Sajnos a katonák már nem engedtek fel a kompra, így erről lemaradtunk, ami plusz fél óra várakozás és hát már 16:30 van.


Ismét várakozunk, majd végre a kompon vagyunk, ami lassan átpöfög a túloldalra, majd ott leterelnek minket egy parkolóba, ahol újra a  várakozás kezdődik. Egy vámos elkéri az útleveleinket, majd László beszalad egy épületbe ügyet intézni. Itt még erőszakosabban kéregetnek, szólongatnak, rátapadnak az ablaküvegre, kopogtatják, körbefogdossák az autót és ezt sorba jön egy újabb, aki végigcsinálja. Most is úgy írom a blogot, hogy közben lógnak az autón a gyerekek, nyalogatják az üveget és jönnek a kéregetők és hiába nem foglalkozol velük, ők akkor sem adják fel.

Talán az útból ezt a részt nem kedvelem a legjobban, mert nincsen privát szférája itt az embernek, nehéz kipihenni a megviseltetéseket, hiszen vagy táborozunk a Bamakosokkal a pusztában, úgymond egymás "valagában" vagy lógnak rajtad a helyiek. Esélyed a magányos pihenésre csak egy esetleges szállodai szobában lehetséges, ami hát ritka lehetőség. Innentől legközelebb Bissauban lesz ilyen, így türelmesnek kell maradni.

A várakozás közben, a mellettem lévő helyi kisbuszos sofőrje is megunta már, hogy lógnak az autónkon, így rájuk szólt, amire lekoptak végre, megköszöntem neki, de újra jöttek és hála újra rájuk szólt, így kedveskedésből adtam neki egy baseballsapkát és tovább várakoztunk. Valószínűleg ők is határátlépés miatt várakoznak és hát a busz egyik hölgy tagja igen mérges, mert miattunk nagyon lelassult az ügyintézés. Ezt a sok időt már a helyiek is sokkalják, de hát ez van. Várunk tovább.

Néhány Bamakos unalmában konzerves dobozzal focizik a helyi gyerekekkel, közben alkonyodni kezd és egyre kevesebb Bamakos autó van már a parkolóban. Na meglátom Lászlót, aki boldogan robog a papírokkal, végzett, így megyünk. Izgatottan meséli el, hogy milyen tortúrája volt az ügyintézéssel, mert egy bizonyos nagykönyvbe nem találták meg a nevünket, ezért egy magyarul beszélő, fekete lányt kért meg, hogy segítsen neki valami papírt kitölteni, majd egy másik embernél ismét sorba állni, hogy ő megnézi a papírokat, de mindig valaki hozzászól, így elterelődik a figyelme és ezért minden nagyon lasssan halad. Egy kis szerencsével, addig kevergették össze-vissza az útleveleket, míg mi felülre kerültünk és ezzel a véletlenszerű manőverrel, sikerült azokat is megelőznünk, akik azzal a komppal jöttek át, amiről mi lemaradtunk.

Elindulunk az alkonyodó Szenegálba, egy kis pénzért kinyitják nekünk a határ vaskapuját és elénk tárul a fekete valóság. Színes kavalkádban szinte hömpölyög a tömeg, mindenhol árusok, szemét, por. Viszont meglepődésünkre tavaly óta megcsinálták az utat, így biztatóbb az előttünk álló kb. 100 km megtétele, hogy a kijelölt táborhelyre érjünk. Ahogy távolodunk a határtól, úgy kezd keskenyedni az út, megtűzdelve itt-ott kátyúval és sajnos a sötétségben ismét a csacsifogatosok, szürke-marhák és emberek kivilágítatlan rajzolatát kell nagyon figyelnünk.

Végre megérkezünk Podorba, ahonnan le kell térnünk az útról a szavannába a táborhelyig, csak ebben a fekete sötétségben nehéz rátalálni a bódék és emberek között a megfelelő földútra, aztán László dönt és lemegyünk a poros, csacsifogatos mellékútra, ahonnan a GPS szerinti irányba behatolunk a szavannába, homokos talajon kell a fákat, bokrokat kerülgetni, itt-ott gumi- és üvegdarabok, szemét és a homok is néhol egyre mélyebb. A vak sötétségben előtűnnek a reflektorok fényei, ahogy a többi Bamakos autó is keresgéli a helyes irányt, utol is érünk egy csapatot, de láthatóan nem jó felé haladnak, így balra meglépünk tőlük, mert tutira ott lesz a tábor és IGEN, megérkeztünk.

Pont a 042-es Zoli és Csilla mellé állunk be, akiket üdvözlünk és ismételten megköszönjük nekik a B2 Beachi segítségüket, adunk is nekik egy palack házi pálinkát hálából, ami talán pont jól is jön nekik, hiszen Zoli nagyon fájlalja a hasát. Kicsit beszélgetünk, majd megkeressük a szimpatikus alvóhelyünket, ami éppen a 009-es Apa-lánya mellett van. Elsőként lapáttal megtisztítjuk a talajt a sok szartól, tüskés ágtól, majd kipakolunk, mert ma meleg ételre vágyunk, így a menü egy sűrű, paradicsomleves lesz. Közben megérkeznek a helyi fiatalok, leginkább lányok, akik szolidan próbálnak barátkozni, adunk is nekik Hunland-os foszforeszkálós karperecet, meg jegyzettömböt és közben videózunk. A hőmérséklet is kellemes a piknikezéshez, így szívesen ücsörgünk még a csillagos ég alatt.

Megtett kilométer: kb. 315 km

2013. február 4., hétfő

11. nap - B2 Beach fogságából...


Reggel 7:30 felé ébredeztünk, mert szóltak, hogy szedjük hamar össze magunkat, mert a víz ismét felfelé jön, így mihamarább ki kell menni a B2 Beachről. Gyors pakolászás, de ismét a homok visszatart minket az indulástól, így mentésre szorulunk. Már csak néhány autó és a katonák maradtak ott, de szerencsénkre akadt segítő, akik már este is kihúztak a bajból. Látszólag persze nem örülnek neki, hiszen így ők sem tudnak miattunk haladni, de azért nem hagynak ott minket. Kirángatnak a kemény homokos részre és már sietünk is, hogy a dagály előtt elérjük a partról kihajtót, hiszen nem szeretnénk itt ragadni.



László ismét beindul és nyomja neki, mert a lendületben jobban megy az autó, de idén több a víz-mosott hullámzó, azaz buckás rész van, ami ugyancsak megdobja az autót, főleg nagy sebességnél. Próbálom fékezni a szövegemmel, nem nagy hatással, míg egy keményebb, kb. 15 cm-es homokfalat nem tudott kikerülni és nekicsapódott a bal első kerekünkkel, ami rögtön defektes is lett. Hoppá, na most mi lesz, hiszen a víz egyre feljebb van már és hát a kerékcserére nem sok időnk van. Megpróbál a lehető legmagasabb pontra felállni, ahol még kemény a talaj. Persze én bemondom CB-n, hogy a 049-esnek defektje van, de még vannak mögöttünk, akik tudnak benne segíteni, hiszen megelőztük őket.


Már pattanunk is ki az autóból és dobáljuk ki a csomagokat, hogy ki tudjuk venni a pótkereket. A homokban az emelő besüllyedne, így a homokvasat tesszük alá (ismét hasznunkra vált, hála Lacinak), közben beérnek minket a korábbi segítőink és ismét indul a csapatmunka, még az egyik katona is beáll a csapatba, bár ő látszólag nem túl nyugtalan a dagály miatt, csak mutogatja a vizet. Mentő csapatunk férfi tagja, már kézzel emeli az autó elejét, hogy aláférjen az emelő és a homokvas is, majd a levétel után meg kiásták a kerék helyét, hogy ne kelljen magasabbra megemelni az autót. Köszönjük ismét neki a segítséget.

Hát túl vagyunk a kerékcserén, már csak a megfelelő kihajtót kell megtalálnunk, amin tudjuk, hogy ismét elakadásveszély lehetséges. Mielőtt nekiugranánk leállunk és begyalogoljunk a szakaszt, közben a halász falucskából már jönnek is a helyiek, hogy némi kadót kérjenek és közben mutogatják az irányt, hogy merre menjünk. Lendületet veszünk és nagy gázzal túljutunk a kritikus részen. A falu szélén már konvojba állnak a Bamakos autók és bevárják a teljes stábot, mert innentől ismét csak a katonai kísérettel haladhatunk tovább.


A sorbaállás közben előkerülnek a légkompresszorok, hogy a homok miatt leengedett kerekeket felfújjuk. Szerencsénkre, nekünk is adtak kölcsön egyet. Lassan végre elindul a konvoj a város melletti szállásunk felé egy poros földúton haladon a tenger felé. A tűző nap alatt előtűnnek a Bamakos autók és sátraik. A Campingnek nevezett placcon, csak egy épületecske áll és egy bódé tetején lévő tartályba pedig éppen öntik be a tengervizet (ezt utólag tudtuk meg) vödrökből, az a tusoló.

Barátsággal üdvözölnek a 052-es fiúk és a székely csapatok is, akik még egy tányér meleg levessel is megkínálnak minket egy kis élménybeszámolóért cserébe. Jól esik a leves és az érdeklődés is, de tudjuk, hogy haladnunk kell a városba, mert gumit kell szereltetnünk. Elköszönünk tőlük és indulunk "magányosan" a városba. Mivel tavaly már a Bulangás fiúkkal egy kedvező szálláshelyen voltunk, így megcélozzuk azt most is és csak a szállás megléte után megyünk szereltetni, váltani és tankolni.
Mivel a GPS-ben semmilyen utca jele nem szerepel már, ezért csak az irányt tudjuk tartani, de a poros, szegényes utcákba kanyarogva végül odatalálunk és már nyitják is a vaskaput, hogy be tudjunk állni a zárt udvarba. Megmutatják a szobát (egyenlőre sötétben, mert csak 5 után lesz áram), ami a tavalyival szemben lévő lesz és még tusoló is van benne. Szuper, boldogság (bár ezt a szobát Európában nagyon lehúznák, de ez itt Kánaán). Megérdeklődjük, hogy hol van gumiszerelő (a következő sarkon lesz), hol lehet váltani (kb. 100 méterre) és már megyünk is intézni.


A gumis műhelynek a kilógatott felnik díszei a cégére, így hamar meglátjuk. Készségesen és azonnal nekilátnak, feszítővassal, nagykalapáccsal és számunkra ismeretlen módszerekkel, a felnin lévő sérülés résébe egy nejlonzacskó darabkáit tömködik, felfújják a gumit, majd vízlocsolásos módszerrel mindkét oldalát átellenőrzik. A felni és a gumi között szivárgást találtak, ezért egy óriási pajszerral rávágtak a gumira és már kész is. Egy kis alkudozás, fizetünk, kadót adunk és robogunk tovább váltani és tankolni. Sajnos sok a ragadós ember, vagy eladni vagy koldulni akarnak és már tapadnak is rád. Végre megtaláljuk az autómosós fiút is az út mentén, így már szépülünk is, de inkább a tengervíz és por keverékétől szeretnénk megszabadulni.


Visszaérkeztünk a szállásra és beültünk a hűs kerti helyiségbe, hogy egy kicsit wifizzünk. Vannak itt már Bamakosok is, így már kezd kialakulni egy kis traccsolás. A net nem túl gyors, de próbálok még fotókat is feltölteni.


Itt tudtuk meg, hogy mi fán terem a wifi:


Ez pedig a villanyfa, ami ha megnő villanyoszlop lesz:



Megtett kilométer: kb. 155 km

2013. február 3., vasárnap

10. nap - Az Atlanti-óceán partján...

 
Még sötétben elkezdett a tábor ébredezni, hiszen a versenyesek eltérő, hosszabb és nehezebb útvonalon mennek ma, mi túrások pedig indulunk a B2 Beachre. Ismét konvojba gyűjtik az autókat és mindenkitől megkérdezik, hogy melyik variációt választja:
1. Bemennek Nouakchott városba és ott időznek 2 éjszakát, amíg a többiek beérik őket.
2. A Banc Darguin Nemzeti Parkon keresztül, terepezős szakaszokon közelítik meg a B2 Beachet.
3. Betonútról lekanyarodva, egy rövid terepezéssel a B2 Beachre.



Mi mindenképpen szeretnénk lejutni a B2 Beachre, mert tavaly is nagy élmény volt, de magunkba nem vállaljuk be a terepezést. Mi is odamegyünk a Nemzeti Park bejáratához, de mivel ismerőst nem találtunk ott, bár sok Bamakos várakozott, mégis úgy döntöttünk, hogy nem vállaljuk be ezzel az autóval a nehézségeket. Igazán nagyon alacsony az autónk és nehéz is, az pedig elvárhatatlan, hogy minket kelljen folyton menteni, így magunkba elindulunk a betonon, mert közben a többi variációs konvoj elindult már.

Tépünk rendesen, hátha utolérjük őket és pont egy lekanyarodónál utolérjük a 051-et, 012 (Andi és Csabi, Apa lánya) és 009-et (Árpi és Tomi), akik ugyancsak leszakadva, külön autókáztak a többiektől, így hozzájuk csapódunk mi is. Mivel ők sem első Bamakosok, így van valami ötletük, hogy merre menjünk le a B2 Beachre. Rátaláltunk egy most épülő, széles, már letaposott útra, ami hosszan bevisz az óceán irányába, bár kicsit visszább, de nagyon jól haladunk. Közben munkagépeket is kerülgetünk és sajnos az út minősége is rosszabbodik, azaz homokos földútra vált, ahol ugyancsak pörögnek a kerekek. Mindenki nyomja neki, hogy túljusson a kritikus szakaszokon, de ahogy az egyiknek vége már következik a másik. A mi autónk is bírta, míg túl mély nem lett a nyom, mert akkor az alja fennakadt. Ismét ásás következik, elő a homokvasat, amit a tavalyi NoPara csapatból Csongrádi Laci jóvoltából tudunk most használni, hála és köszönet nekik érte.

Útitársaink, Árpi és Tomi nagyon rutinosan állnak a feladathoz, már jön is vissza a Toyota Land Cruiserrel, hogy kihúzzon minket a homokból, ami sikerül is. Közben iszonyú meleg van és a parti szakaszon kócsagok, szürke-gémek halásznak, kellemes látvány. Józsiék ismét az immobilizerrel küzdenek, de Tomi megtalálta a megoldást nekik. Mivel a víz láthatóan felfelé jön, ezért egyeztetünk, hogy mit tegyünk, előre vagy vissza. Tomiék szerint ameddig jó az út haladjunk csak tovább, így bevállalja mindenki. Szerencsénkre valóban innentől már kemény homokon haladtunk tovább, míg eljutottunk, ahhoz a bizonyos parti lejáróhoz, ahonnan már közvetlenül a víz mellett kellene autózni, de hát a dagály miatt ez most nem aktuális, ezért leparkolunk és nekilátunk piknikezni. Közben beérnek minket azok az autósok is, akik a Nemzeti Parkon keresztül jöttek, így ők is leparkolnak a parti szakasz előtt. Akinek kedve van fürdőzik, van aki olvasgat vagy eszik, előkerülnek a kempingszékek, asztalok, néhány óra pihi vár itt ránk. László megcsinálja az autó gyors-szervizét is, légszűrőcsere, olajszint ellenőrzés, most van rá idő.




Már a nap kezd lemenni és még mindig magasan áll a víz. Tomiék persze vagányul már nekivágtak a szakasznak, de magányosan. Van néhány "öreg-csóka", akik szerint még várjunk, de mi nagyon szeretnénk még videózni és hát ahhoz fény is kell, ezért kipróbáljuk a talaj keménységét. Andi és Csabi velünk tartanak, bár ezen a szakaszon ők még eddig nem autóztak, valahogy ez kimaradt nekik, így nagyon számítanak a rutinos segítségre. CB-n tartjuk a kapcsolatot és próbáljuk segíteni őket tanácsainkkal. Nagy az izgalom, mert csak ez a két autó indult el és a víz még igen közel nyaldossa a partot, így egy keskeny sáv az, amin valóban jól lehet haladni. Persze Lászlónak ismét beindult a sebességláza, így még ez is fokozza bennem a veszélyérzetet, hiszen az én oldalamon a hullámok fel-fel csapnak az autó oldalára és közben egyre sötétebb is lesz. Andiék hangján is érződik az izgalom, így próbáljuk CB-n egymást nyugtatni, már nagyon várjuk, hogy a tök sötétben végre meglássuk a táborhely fényeit, míg lassan előbukkan 2 db autó (Litvánok)  a parton. Nagy gázzal nekiugrunk mi is, hogy kijussunk a placcra, de mindkét autó fennakadt.



Végre kifújhatjuk magunkból az izgalmat, hiszen innen már nem megyünk sehová, így kényelmesen nekilátunk a kimentéseknek. Csabiék autóját némi ásás, homokvas és tolás után kilöktük, de sajnos a miénket többszöri rántásra is, igen nehezen és a közben beérő férfierő segítségével tudtuk csak kimenteni a mély homokból.

Lassacskán a sötétben sorra megérkeznek a többiek is, de ők katonai kísérettel, csak lassan tudtak autózni. Ismét beáll a tábori hangulat, előkerülnek a főző alkalmatosságok, végre eszünk egy kis meleg levest, sátrat állítunk és alszunk.

Megtett kilométer: kb. 280 km