Mai napunk a türelemről fog szólni, hiszen az átkompozás a Szenegáli oldalra, a ki- és beléptetési procedúra biztosan hosszadalmas lesz. Viszonylag kényelmesen ébredünk, összepakolunk és nekivágunk a városi kavalkádnak. Elsőként bagettet veszünk a tavalyról ismert pékségben, amit azóta felújítottak, bár még mindig a földről adják a kenyeret és a papírt hozzá, viszont istenien ropogós
A városból való kikeveredés nem egyszerű, hiszen a GPS nem mutat utcákat, csak az irányt tudjuk. Próbálunk főúton maradni, hiszen az biztosabban kivisz a városból. Közben csacsis fogatok, bagettet fejükön vivő férfiakat, sódert áruló teherautókat, asztalos műhelyeket, gumis műhelyeket és még ki tudja mit látunk a poros út mentén. Végre kijutunk a városból, de az út állaga egyre rosszabb. Tele van kátyúval, a széle le van repedezve és a szembejövők nem szeretnek lehúzódni, hogy a keskeny, jobbnak ítélt szakaszon maradjanak. A környezet itt-ott homokbuckás vagy elláthatsz a nagy semmibe, viszont a homokot nagyon fújja a szél, az út csíkosan homályos a ráfújt homoktól. Sok helyen látunk összetört, kigyulladt autókat, megrogyott teherautót vagy például az egyik ellenőrzőpontnál két autónyi, felfegyverkezett katona állt, autóra szerelt gépágyúval, bemaszkolt fejjel, ami igen bizarr látvány.
Igyekszünk a kátyúkat kerülgetve elérni Rossot, ahol a rendőrök már terelik is a Bamakos autókat egy városszéli, poros útra, ahonnan mi külön sorból mehetünk a határra a kompolásra. Hát a sor hosszú és közben a 11 órás tűző nap süt ránk, semmi árnyék nincsen, de tudjuk, hogy ez több órás várakozás lesz, így beszélgetések alakulnak ki. Várakozunk és néha néhány métert haladunk csak előre. Katonák állnak az autók között és sorra kadót kéregetnek, mi inkább adunk, mint belénk kössenek.
Lassan eljutunk a komp előtti térre, ahol elkérik mindenki útlevelét, majd újabb várakozás következik. Az autókat átterelik egy másik placcra, mert állítólag ott lesz a vám- és autó-ellenőrzés. Ismét várunk, majd végre megérkezik az útleveles ember, akitől visszakapjuk, így kiosztás, majd jönnek a vámosok azok is ellenőrzik az útlevelet, majd felírják a rendszámot, majd jön egy másik az egy listából pipálja ki az autókat, majd várakozás, közben jönnek kadóért, telefonkártyát árulnak, pénzt akarnak váltani, nincs nyugta az embernek.
Mivel maradt egy kis ogujánk (Mauritán pénz), ezért László próbál alkudozni, de nagyon rosszul akarják váltani, nem közelítenek az elképzelések, ezért elszalad egy másoktól megtudott bódéhoz, hogy majd ott váltson. Közben pechünkre pont elindították a sort a kompra fel. Hát ez így nem oké, hiszen nélküle nem hajthatok fel, így nyomom a dudát, hátha tud igyekezni. Sajnos a katonák már nem engedtek fel a kompra, így erről lemaradtunk, ami plusz fél óra várakozás és hát már 16:30 van.
Ismét várakozunk, majd végre a kompon vagyunk, ami lassan átpöfög a túloldalra, majd ott leterelnek minket egy parkolóba, ahol újra a várakozás kezdődik. Egy vámos elkéri az útleveleinket, majd László beszalad egy épületbe ügyet intézni. Itt még erőszakosabban kéregetnek, szólongatnak, rátapadnak az ablaküvegre, kopogtatják, körbefogdossák az autót és ezt sorba jön egy újabb, aki végigcsinálja. Most is úgy írom a blogot, hogy közben lógnak az autón a gyerekek, nyalogatják az üveget és jönnek a kéregetők és hiába nem foglalkozol velük, ők akkor sem adják fel.
Talán az útból ezt a részt nem kedvelem a legjobban, mert nincsen privát szférája itt az embernek, nehéz kipihenni a megviseltetéseket, hiszen vagy táborozunk a Bamakosokkal a pusztában, úgymond egymás "valagában" vagy lógnak rajtad a helyiek. Esélyed a magányos pihenésre csak egy esetleges szállodai szobában lehetséges, ami hát ritka lehetőség. Innentől legközelebb Bissauban lesz ilyen, így türelmesnek kell maradni.
A várakozás közben, a mellettem lévő helyi kisbuszos sofőrje is megunta már, hogy lógnak az autónkon, így rájuk szólt, amire lekoptak végre, megköszöntem neki, de újra jöttek és hála újra rájuk szólt, így kedveskedésből adtam neki egy baseballsapkát és tovább várakoztunk. Valószínűleg ők is határátlépés miatt várakoznak és hát a busz egyik hölgy tagja igen mérges, mert miattunk nagyon lelassult az ügyintézés. Ezt a sok időt már a helyiek is sokkalják, de hát ez van. Várunk tovább.
Néhány Bamakos unalmában konzerves dobozzal focizik a helyi gyerekekkel, közben alkonyodni kezd és egyre kevesebb Bamakos autó van már a parkolóban. Na meglátom Lászlót, aki boldogan robog a papírokkal, végzett, így megyünk. Izgatottan meséli el, hogy milyen tortúrája volt az ügyintézéssel, mert egy bizonyos nagykönyvbe nem találták meg a nevünket, ezért egy magyarul beszélő, fekete lányt kért meg, hogy segítsen neki valami papírt kitölteni, majd egy másik embernél ismét sorba állni, hogy ő megnézi a papírokat, de mindig valaki hozzászól, így elterelődik a figyelme és ezért minden nagyon lasssan halad. Egy kis szerencsével, addig kevergették össze-vissza az útleveleket, míg mi felülre kerültünk és ezzel a véletlenszerű manőverrel, sikerült azokat is megelőznünk, akik azzal a komppal jöttek át, amiről mi lemaradtunk.
Elindulunk az alkonyodó Szenegálba, egy kis pénzért kinyitják nekünk a határ vaskapuját és elénk tárul a fekete valóság. Színes kavalkádban szinte hömpölyög a tömeg, mindenhol árusok, szemét, por. Viszont meglepődésünkre tavaly óta megcsinálták az utat, így biztatóbb az előttünk álló kb. 100 km megtétele, hogy a kijelölt táborhelyre érjünk. Ahogy távolodunk a határtól, úgy kezd keskenyedni az út, megtűzdelve itt-ott kátyúval és sajnos a sötétségben ismét a csacsifogatosok, szürke-marhák és emberek kivilágítatlan rajzolatát kell nagyon figyelnünk.
Végre megérkezünk Podorba, ahonnan le kell térnünk az útról a szavannába a táborhelyig, csak ebben a fekete sötétségben nehéz rátalálni a bódék és emberek között a megfelelő földútra, aztán László dönt és lemegyünk a poros, csacsifogatos mellékútra, ahonnan a GPS szerinti irányba behatolunk a szavannába, homokos talajon kell a fákat, bokrokat kerülgetni, itt-ott gumi- és üvegdarabok, szemét és a homok is néhol egyre mélyebb. A vak sötétségben előtűnnek a reflektorok fényei, ahogy a többi Bamakos autó is keresgéli a helyes irányt, utol is érünk egy csapatot, de láthatóan nem jó felé haladnak, így balra meglépünk tőlük, mert tutira ott lesz a tábor és IGEN, megérkeztünk.
Pont a 042-es Zoli és Csilla mellé állunk be, akiket üdvözlünk és ismételten megköszönjük nekik a B2 Beachi segítségüket, adunk is nekik egy palack házi pálinkát hálából, ami talán pont jól is jön nekik, hiszen Zoli nagyon fájlalja a hasát. Kicsit beszélgetünk, majd megkeressük a szimpatikus alvóhelyünket, ami éppen a 009-es Apa-lánya mellett van. Elsőként lapáttal megtisztítjuk a talajt a sok szartól, tüskés ágtól, majd kipakolunk, mert ma meleg ételre vágyunk, így a menü egy sűrű, paradicsomleves lesz. Közben megérkeznek a helyi fiatalok, leginkább lányok, akik szolidan próbálnak barátkozni, adunk is nekik Hunland-os foszforeszkálós karperecet, meg jegyzettömböt és közben videózunk. A hőmérséklet is kellemes a piknikezéshez, így szívesen ücsörgünk még a csillagos ég alatt.
Megtett kilométer: kb. 315 km
A városból való kikeveredés nem egyszerű, hiszen a GPS nem mutat utcákat, csak az irányt tudjuk. Próbálunk főúton maradni, hiszen az biztosabban kivisz a városból. Közben csacsis fogatok, bagettet fejükön vivő férfiakat, sódert áruló teherautókat, asztalos műhelyeket, gumis műhelyeket és még ki tudja mit látunk a poros út mentén. Végre kijutunk a városból, de az út állaga egyre rosszabb. Tele van kátyúval, a széle le van repedezve és a szembejövők nem szeretnek lehúzódni, hogy a keskeny, jobbnak ítélt szakaszon maradjanak. A környezet itt-ott homokbuckás vagy elláthatsz a nagy semmibe, viszont a homokot nagyon fújja a szél, az út csíkosan homályos a ráfújt homoktól. Sok helyen látunk összetört, kigyulladt autókat, megrogyott teherautót vagy például az egyik ellenőrzőpontnál két autónyi, felfegyverkezett katona állt, autóra szerelt gépágyúval, bemaszkolt fejjel, ami igen bizarr látvány.
Igyekszünk a kátyúkat kerülgetve elérni Rossot, ahol a rendőrök már terelik is a Bamakos autókat egy városszéli, poros útra, ahonnan mi külön sorból mehetünk a határra a kompolásra. Hát a sor hosszú és közben a 11 órás tűző nap süt ránk, semmi árnyék nincsen, de tudjuk, hogy ez több órás várakozás lesz, így beszélgetések alakulnak ki. Várakozunk és néha néhány métert haladunk csak előre. Katonák állnak az autók között és sorra kadót kéregetnek, mi inkább adunk, mint belénk kössenek.
Lassan eljutunk a komp előtti térre, ahol elkérik mindenki útlevelét, majd újabb várakozás következik. Az autókat átterelik egy másik placcra, mert állítólag ott lesz a vám- és autó-ellenőrzés. Ismét várunk, majd végre megérkezik az útleveles ember, akitől visszakapjuk, így kiosztás, majd jönnek a vámosok azok is ellenőrzik az útlevelet, majd felírják a rendszámot, majd jön egy másik az egy listából pipálja ki az autókat, majd várakozás, közben jönnek kadóért, telefonkártyát árulnak, pénzt akarnak váltani, nincs nyugta az embernek.
Mivel maradt egy kis ogujánk (Mauritán pénz), ezért László próbál alkudozni, de nagyon rosszul akarják váltani, nem közelítenek az elképzelések, ezért elszalad egy másoktól megtudott bódéhoz, hogy majd ott váltson. Közben pechünkre pont elindították a sort a kompra fel. Hát ez így nem oké, hiszen nélküle nem hajthatok fel, így nyomom a dudát, hátha tud igyekezni. Sajnos a katonák már nem engedtek fel a kompra, így erről lemaradtunk, ami plusz fél óra várakozás és hát már 16:30 van.
Ismét várakozunk, majd végre a kompon vagyunk, ami lassan átpöfög a túloldalra, majd ott leterelnek minket egy parkolóba, ahol újra a várakozás kezdődik. Egy vámos elkéri az útleveleinket, majd László beszalad egy épületbe ügyet intézni. Itt még erőszakosabban kéregetnek, szólongatnak, rátapadnak az ablaküvegre, kopogtatják, körbefogdossák az autót és ezt sorba jön egy újabb, aki végigcsinálja. Most is úgy írom a blogot, hogy közben lógnak az autón a gyerekek, nyalogatják az üveget és jönnek a kéregetők és hiába nem foglalkozol velük, ők akkor sem adják fel.
Talán az útból ezt a részt nem kedvelem a legjobban, mert nincsen privát szférája itt az embernek, nehéz kipihenni a megviseltetéseket, hiszen vagy táborozunk a Bamakosokkal a pusztában, úgymond egymás "valagában" vagy lógnak rajtad a helyiek. Esélyed a magányos pihenésre csak egy esetleges szállodai szobában lehetséges, ami hát ritka lehetőség. Innentől legközelebb Bissauban lesz ilyen, így türelmesnek kell maradni.
A várakozás közben, a mellettem lévő helyi kisbuszos sofőrje is megunta már, hogy lógnak az autónkon, így rájuk szólt, amire lekoptak végre, megköszöntem neki, de újra jöttek és hála újra rájuk szólt, így kedveskedésből adtam neki egy baseballsapkát és tovább várakoztunk. Valószínűleg ők is határátlépés miatt várakoznak és hát a busz egyik hölgy tagja igen mérges, mert miattunk nagyon lelassult az ügyintézés. Ezt a sok időt már a helyiek is sokkalják, de hát ez van. Várunk tovább.
Néhány Bamakos unalmában konzerves dobozzal focizik a helyi gyerekekkel, közben alkonyodni kezd és egyre kevesebb Bamakos autó van már a parkolóban. Na meglátom Lászlót, aki boldogan robog a papírokkal, végzett, így megyünk. Izgatottan meséli el, hogy milyen tortúrája volt az ügyintézéssel, mert egy bizonyos nagykönyvbe nem találták meg a nevünket, ezért egy magyarul beszélő, fekete lányt kért meg, hogy segítsen neki valami papírt kitölteni, majd egy másik embernél ismét sorba állni, hogy ő megnézi a papírokat, de mindig valaki hozzászól, így elterelődik a figyelme és ezért minden nagyon lasssan halad. Egy kis szerencsével, addig kevergették össze-vissza az útleveleket, míg mi felülre kerültünk és ezzel a véletlenszerű manőverrel, sikerült azokat is megelőznünk, akik azzal a komppal jöttek át, amiről mi lemaradtunk.
Elindulunk az alkonyodó Szenegálba, egy kis pénzért kinyitják nekünk a határ vaskapuját és elénk tárul a fekete valóság. Színes kavalkádban szinte hömpölyög a tömeg, mindenhol árusok, szemét, por. Viszont meglepődésünkre tavaly óta megcsinálták az utat, így biztatóbb az előttünk álló kb. 100 km megtétele, hogy a kijelölt táborhelyre érjünk. Ahogy távolodunk a határtól, úgy kezd keskenyedni az út, megtűzdelve itt-ott kátyúval és sajnos a sötétségben ismét a csacsifogatosok, szürke-marhák és emberek kivilágítatlan rajzolatát kell nagyon figyelnünk.
Végre megérkezünk Podorba, ahonnan le kell térnünk az útról a szavannába a táborhelyig, csak ebben a fekete sötétségben nehéz rátalálni a bódék és emberek között a megfelelő földútra, aztán László dönt és lemegyünk a poros, csacsifogatos mellékútra, ahonnan a GPS szerinti irányba behatolunk a szavannába, homokos talajon kell a fákat, bokrokat kerülgetni, itt-ott gumi- és üvegdarabok, szemét és a homok is néhol egyre mélyebb. A vak sötétségben előtűnnek a reflektorok fényei, ahogy a többi Bamakos autó is keresgéli a helyes irányt, utol is érünk egy csapatot, de láthatóan nem jó felé haladnak, így balra meglépünk tőlük, mert tutira ott lesz a tábor és IGEN, megérkeztünk.
Pont a 042-es Zoli és Csilla mellé állunk be, akiket üdvözlünk és ismételten megköszönjük nekik a B2 Beachi segítségüket, adunk is nekik egy palack házi pálinkát hálából, ami talán pont jól is jön nekik, hiszen Zoli nagyon fájlalja a hasát. Kicsit beszélgetünk, majd megkeressük a szimpatikus alvóhelyünket, ami éppen a 009-es Apa-lánya mellett van. Elsőként lapáttal megtisztítjuk a talajt a sok szartól, tüskés ágtól, majd kipakolunk, mert ma meleg ételre vágyunk, így a menü egy sűrű, paradicsomleves lesz. Közben megérkeznek a helyi fiatalok, leginkább lányok, akik szolidan próbálnak barátkozni, adunk is nekik Hunland-os foszforeszkálós karperecet, meg jegyzettömböt és közben videózunk. A hőmérséklet is kellemes a piknikezéshez, így szívesen ücsörgünk még a csillagos ég alatt.
Megtett kilométer: kb. 315 km
