Ars poetica

Ars poetica
Ars poetica: Érzés, ami hajt minket

2012. február 15., szerda

KÜLDETÉS TELJESÍTVE!!!


Hősiesen viseltük a port, zötykölődést, a gumiproblémákat, határátlépési kihívásokat, gyűrtük a kilométereket, versenyeztünk az idővel és a technikával, az autónak is bizonyítania kellett és miután Bissau városban áthaladtunk a sárga célkapu alatt, elmondhatjuk:

- A Budapest-Bamako 2012-es Rally futamot teljesítettük!

De küldetésünk másik célja, az adományok célba érése is, ezért utunkat folytattuk Cacine falu felé. Meghitt hangulatban, kicsit megszeppenve álltak a gyerekek, na meg mi is a Misszió által létrehozott iskola udvarán. Rendkívüli érzés, hogy mi arathattuk le azt a boldogságot, amit az adományozás öröme okozhat, mi lettünk azon kiváltságosok, akik ezt az élményt és jóérzést magunkénak tudhatjuk, ezzel megkoronázva utunkat, hiszen ezért vállaltuk be ezt a hosszú futamot, az összes kockázati tényezőjével együtt. Ez a nemes feladat kellett a lelkünknek, így lett teljes a küldetés.

Köszönjük minden támogató és adományozó segítségét!

2012. február 8., szerda

HAZAÉRTÜNK!

Ugyan csomagjaink megcsappanva, de épen és egészségesen hazaértünk a Budapest-Bissau futamról és biztatásként csak annyit mondhatunk:

- EZ A KALAND RÉSZE VOLT!!!!


Folytatás is lesz még, hiszen összegzést is írunk és fotókat is feltöltünk, sőt készítünk videót is, de most egy kicsit fellélegzünk. Jelentkezünk hamarosan...

2012. február 4., szombat

Repülünk lányunkhoz

Végre repülünk, elsőként Lisszabon felé, ahol mi átszállunk a londoni járatra, a többiek pedig Budapest felé, így itt elbúcsúzunk a 003-as fiatalokból velünk maradt Balázstól és Marcitól, akik előző este ismét bevállaltak egy hamburgeres vacsit, de most kissé meghajtotta őket mohóságuk. Közben kiderült, hogy a 9:40-es indulásunkat áttették 11:30-ra, így várakozás következik, viszont végre van térerő a telefonjainkon, így nekilátunk a telefonálgatásnak és közben sorra érkeznek a beragadt SMS-ek, így kissé megkésve tudtuk meg, hogy a NoPara csapat, Bea és Laci tagja Dakarba repült és ha időben megkaptuk volna az SMS-eiket, akkor akár csatlakozhattunk volna hozzájuk. Hát erről így már lecsúsztunk, sajnos.

Végre elérkezett a járat indulási ideje, így egyre izgatottabbak vagyunk, hiszen nemsokára megölelhetjük egyetlen lányunkat, aki már szétizgulta magát miattunk. Most ő is megérezte, hogy min megyünk mi szülők keresztül, amikor szeretteink távol, az ismeretlenbe vannak. Megérkezünk, bőröndök is rendben (fületlenül), de mi fülig érő szájjal már öleljük is Renit. Nagy a boldogság, bepréselődünk a kis autójába és húzunk haza (bébibogyó...) Levit még otthon értük, de nemsokára indul dolgozni, így lepakolunk és Renivel bebuszozunk a városba, hogy kényelmesen megvacsorázzunk. A kiszemelt brazil étterem dugig van, így másnap estére előre befoglalunk helyet ide magunknak, majd átmegyünk egy másik, thai étterembe, ahol végre egy jót eszünk. Visszabuszozunk a kis stúdiólakásba, majd rendezkedés, matracfújás és alvás. Persze Reni egy kicsit bebújt hozzánk, mint kiskorában, ami mindannyiunknak már nagyon hiányzott, de ezzel minden rendes családban így van az ember.

Az elkövetkezendő néhány napban megfőzzük kedvenceinket (pl. csirkepörkölt galuskával, tejfölös uborka salátával vagy az egyszerű, de ízletes krumplis-tészta, de egy jó tojásos-galuska salátával is nyerő), közös vásárlás, esti brazil vacsorázás laza koktélokkal dúsítva és élménybeszámoló, éjszakába nyúló dumcsi, szóval egy kis családi élet.

Las Iguanas étterem, Brighton

2012. február 3., péntek

Városnézés, shopingolás, pakolás

Reggel elsőként is betaxiztunk a Malaika Hotelbe, hogy a wifi segítségével leellenőrizzük, hogy átérkezett-e a pénz a számlánkra. Teljes a siker, megnyugodhatunk, már a számlánkon van, így elindulunk a kézművesekhez a karkötők és nyaklánc miatt.

Mivel mellette van a kikötő is, így egy kitérőt teszünk oda, hogy belélegezzük a helyi szagokat, feeling-et. Sok volt a rendőr és a fontos ember, akik figyelmeztettek minket, hogy ne fotózzunk le bármit, mármint mutattak néhány katonai hajót, amit ne. Mivel halpiacként bűzölgött a környék a döglött halaktól, így nem sokáig bírtuk.






A kézművesek végre elkészültek a csecsebecsékkel, így átsétálunk egy másik piacra, ahol tudjuk, hogy lehet kapni egy tökhéjba faragott, bissaui térképet, ami nagyon megtetszett nekünk és vásárolni szeretnénk ilyet, mivel a jól bevált hűtőmágnes gyűjteményünket nem tudtuk gyarapítani ezen az utunkon. Megtaláltuk a piacot és a souvenirt is, melyet kis alkudozás után meg is vettünk, így sétálhattunk már a szállásunk irányába, hogy útközbe egy másik piacon, amit már tegnap kinéztünk magunknak bőröndöket vegyünk, hiszen nincs mibe csomagolni a repülőre szánt dolgainkat.


László ismét a legzegzugosabb sikátorba sétált be, alig vártuk, hogy kiérjünk belőle, hiszen itt a fehér ember kuriózum. Sikerült a bőröndökre is kialkudni egy árat, így taxit fogunk és vissza pakolni a szállásra, hiszen este 10 órától már becsekkolás van a repülőre, ami hajnal 2:30-kor indul. Persze addig van még egy kis pihenésre is időnk, hiszen hosszú lesz az út Londonig, azaz Brightonig.

Bepakolás, zuhanyzás, pihi, majd 10 órakor indul a gyalog cipekedés a repülőtérre, ami kb. 1 km-en belül van a szállásunktól, csak éppen egy sötét körforgalmon és ösvényeken kell áthaladnunk. Persze az új bőröndnek máris letörik a füle és a rángatásba kissé le is izzadunk. A beengedő kapunál teljes a káosz, egymást lökdösik a helyiek, hogy bőröndjeiket a futószalag végén levegyék. Közben egy helyi fiú sikeresen letöri a másik bőröndünk fülét is, pipák is lettünk rá. Csomag megkaparintva, így beállunk a sorba, hogy megkapjuk a beszállókártyákat. Lassan halad minden, de végül bejutunk a váróba, ahol órákat töltünk még el a hajnali indulásig.

2012. február 2., csütörtök

KÜLDETÉS TELJESÍTVE!!! Utunkat megkoronáztuk Cacine faluban!

A reggeli ébredést követően tudtuk jobban szemügyre venni a helyszínt és lakótársainkat, akik közt ott volt egy idősebb, svéd házaspár (Gun & Ulf Fransson) is, akik segítőként jöttek ide. Kellemes kis reggelizés közben sikerült őket jobban megismerni, majd Zalán szólt, hogy az iskolában a gyerekek, már felsorakozva várnak minket, tehát igyekezzünk. Gyorsan átválogattuk az ajándékokat, hogy az iskolába szánt írószerek, könyvek és a gyógyszerek kerüljenek bele az angol adományautóba, majd a néhány fős kis csapat átsétált az iskolához.

A misszió épülete
Zalánnak vittünk ajándékba természetfotós albumunkból
Végre rendezett sorokban álló gyerekeket láthattunk, akik nem akarnak szétszedni egy kis ajándékért, fegyelmezetten álltak, mindenki a saját osztályához igazítva, nagyságrendben. Nagy esemény lehet ez az ő kis életükben, hiszen ide ritkán keverednek fehér emberek és még adományokat is hoztak. Zalán segítségével, - aki fordított - elsőként én köszöntöttem néhány szóval a gyerekeket, majd egyik adományozó útitársunk, Mező János is.



Meghitt hangulatban, kicsit megszeppenve álltak a gyerekek, na meg mi is. Rendkívüli érzés, hogy most mi arathatjuk le azt a boldogságot, amit az adományozás öröme okozhat, mi lehetünk azon kiváltságosok, akik ezt az élményt és jóérzést magunkénak tudhatják, ezzel megkoronázva utunkat, hiszen személy szerint én (Ildi) pont ezért vállaltam be ezt a hosszú futamot, az összes kockázati tényezőjével együtt. Könnyes szemmel próbálom elmondani Zalán segítségével, a brazil José Valbertonak, a misszió vezetőjének, az iskola megalapítójának, hogy mennyire kellett ez a nemes feladat a lelkemnek, hiszen ezzel lett teljes az út, a küldetés.

Tabló az iskola megalapításáról, a dzsungelből lett iskola első osztályát mutatom

A gyógyszerek jelképes átadása
A könyvtárba szánt könyvek jelképes átadása
Zalán boldogan mutatja, hogy hol van Cacine falu

Továbbfokozva ezt az érzést, még a kiosztás örömét is elnyerhettük, mert José arra kért minket, hogy a közben a termekbe visszament gyerekek között, járjunk osztályról-osztályra és adjunk oda néhány ajándékot, személyesen nekik. Aranyosak voltak, néhányan még a szemkontaktust sem merték felvenni, néhányan mosolyogtak és voltak többen, akik persze megköszönték.





José megmutatta nekünk az iskola orvosi részlegét a gyógyszerekkel, amit az iskola tanulói ingyen kaphatnak, csak a falubelieknek kell fizetni érte. Bemutatta nekünk a könyvtárat, ahol már 14 db számítógép áll szépen letakarva a gyerekek rendelkezésére, minden nagy rendben, tisztaságban. Nagy és lelkes munkát végeztek itt az iskola alapítói és támogatói, minden elismerésünk érte.



Elsétáltunk a konyha részleghez is, ahol önkéntes asszonyok főzik minden nap ugyanazt az amerikai adományból készülő ételt (rizs, bab, olaj) a gyerekeknek, ami itt nagy dolog. Közben kicsöngettek és elindultak a legkisebbek, persze ismét rendezett sorokban, hogy megebédeljenek. Megtudtuk, hogy a kézzel evést szeretnék felváltani evőeszközösre, de sajnos a kiosztott kanalak sorba eltűnnek, nem győzik pótolni. Néhány gyerek hozza magával, de a legtöbb továbbra is kézzel eszik, viszont sikerült őket egy kis kézmosásra rászoktatni, ami persze csak egy vizesvödörbe mártott kéznél nem több, de már ez is haladás.





Továbbhaladunk Zalán és néhány helyi fiatal lány társaságában, hogy átsétáljunk a falun, egészen a tengerpartig és vissza. Mindenhol barátságosan fogadtak és több helyre beinvitáltak bennünket, így láthattuk a pékséget, a téglagyártás folyamatát, a piaci életet, a konyhai készülődéseket, ettünk kóladiót meg papaját, láthattuk a halászok hajóit, ahogy javítják őket a kiszáradt parton és közben gyerekek kézen fogva jöttek velünk (Lászlót különösen szerették).




A falusi séta után visszamentünk a misszióba, ahol ismét kaptunk ennivalót, majd következett a búcsúzás, hiszen indulunk vissza a fővárosba, Bissauba és ismét vár ránk a 6 órás zötykölődés. Még világosban visszaértünk a városba és ismét úgy döntöttünk, hogy elmegyünk hamburgerezni a szokásos kis helyi étterembe tovább fokozva ezt a csodálatos napot.

2012. február 1., szerda

Döntés: repülünk Londonba!

Reggel becsomagoltunk egy napra való ruhát, mert a 003-as maradék fiataljaival (Balázs és Marci) együtt kibéreltünk egy helyi terepjárót, hogy csatlakozzunk a magyar származású, hódmezővásárhelyi Albert Zalánhoz, aki az adományokat viszi Cacine falujának, így mi is meglátogathatjuk misszióját és az iskolát, amit létrehoztak. Az adományokról és az iskola életéről beszélt már nekünk Zalán, így szívesen csatlakozunk a karavánhoz.
A megbeszéltek szerint 10 órára betaxiztunk az Azalai Hotelbe, ahonnan indultak az autók, de sajnos Zalánnak a helyi ügyintézések miatt, konfliktusmegoldási feladatai akadtak, emiatt mi kényszervárakozásba kerültünk.

Ez idő alatt beszaladtunk a TAP Portugál légitársaság irodájába, hogy repülőjegyet váltsunk magunknak. Felmerült bennünk, hogy mivel hamarabb érhetünk így haza, mint amit terveztünk, ezért volna időnk meglátogatni lányunkat, Renit Angliában, hiszen van járat Londonba is. Balázs segítségével, akinek volt az egyetlen működő telefonja, gyorsan felhívtuk Renit, hogy nem lenne-e alkalmatlan nekik, ha odarepülnénk hozzájuk pár napra. Mivel még volt hely a február 4-ei járaton, így volt értelme 4 napra átrepülni Reniékhez, mert 8-ától már érkezik hozzájuk "szállóvendégként" Márti, párjának az anyukája, így szülői meleg-váltás lesz náluk. Boldogan megváltottuk a jegyet, ami ugyan húzós volt és visszamentünk a szállodához, de sajnos még mindig nem lehetett elindulni, így újra vissza a városba, mert a helyi kézművesekkel László egyeztetett karkötő és nyaklánc készítést, amire szeretett volna rákérdezni. Már jó ismerősként köszöntötték őt, de még nincsen készen, így majd visszaérkezésünk után megyünk újra érte.

Ismét vissza a szállodához, ahol változatlan a helyzet, így a szálloda medencéjénél, láblógatással töltjük el az időt. Végre indulunk, de az út még hosszú, ezért elsőként tankolunk még a városba. Amikor ott állunk a kútnál egy ismerős autó gurul be mellénk: - Hát ez a mi autónk! Kipattanunk a kocsiból és ismét örömteli ovációval üdvözöljük egymást, újra közös fotózás, majd Zalán segítségével magyarázzuk nekik, hogy elfelejtettük oda adni a kerékőrhöz tartozó kulcsot, amivel a kerekeket le tudják venni. Így László bepattant a már teljesen kitakarított és üres hátsó ülés helyre és elhajtott velük a szálláshelyünkre, hogy oda adja nekik az átalakító fejet, mi pedig majd tankolás után felvesszük őt. Szerencse volt, hogy összefutottunk velük, bár gondoljuk, hogy valahogy megoldották volna a keréklevételt is.

Kb. 6 óra hosszas zötykölődés után, már sötétben érkezünk meg Cacine-ba a misszióhoz, ahol terülj-terülj asztalkával, kedvesen fogadnak minket. Vacsorázunk, majd a misszió szobáiban, ahol akadt egy hely (szivacs) oda lefeküdtünk aludni.