6. nap - Kősivatagból a berber faluig...

Reggel korán keltünk, mert ma terepezős útszakaszok is várnak ránk. Lementünk reggelizni, majd kicuccolás a kocsihoz, amikor látjuk, hogy útitársaink autója a 051 már nincs a parkolóban. Talán megunták a társaságunkat..., de pillanatokon belül berobogtak, mert tankolni és váltani mentek csak el. Egyeztetünk, majd nekivágunk egy frissen aszfaltozott útszakasznak Tata felé.

Ragyogó napsütés, az út kitűnő, boldogság, de közben a GPS jel távolodik a jó útiránytól, így lassacskán kiderül, hogy sajnos nem ez a mi utunk, ezért letérünk egy kisebb földútra, hogy átmenjünk a nekünk jó útra. A távolban porfelhők, ott is Bamakosok igyekeznek áttérni a másik útra. A térkép szerinti utat végre elérjük, de kiderül, hogy egy köves, terepezős útszakaszon kell haladnunk, tele vízmosásos árkokkal (persze víz már sehol), bukkanókkal. Ahogy haladunk a köveket csak úgy veri föl a kocsi aljára a kerék, szörnyű hangja van.

A kősivatagban sorra kerülnek elő a Bamakos autók innen-onnan. A sorozatos bukkanok meggyötrik az autókat, az egyiknél olyan mély és olyan sűrű volt a bukkanósor, hogy a mi hosszú és ismét túlsúlyos autónk szinte fennakad rajta. Újra nekivágunk, most kicsit oldalról, de sajnos a hátsó lökhárítónk betört, mivel leért a bukkanó köveihez, de átjöttünk rajta.
A 051 magasabb építésű és rövid, 3 ajtós autó (Opel Frontera), ezért könnyebben vették az akadályt. Kezdjük élvezni a terepezést, ahol belefér egy kis száguldozás, akkor kipróbáljuk autóinkat.

Útközben összefutunk a 052-es csapattal is, akikkel legutóbb még Magyarországon, az autópálya szélén sütiztünk együtt. Nagy ováció, majd egy szakaszon együtt haladunk tovább.
Ők egy jobb kormányos Mercivel jöttek, aminek az első lökhárítója, rendszámmal együtt a rázkódós útszakaszon leesett, a csavarok elengedtek. Ez még csak esztétikai hiba, amit könnyen meg tudnak oldani egy helyi szervizben, így haladunk tovább.

Kb. 100 km-t kellett a köves utakon autóznunk, aminek a végén már felüdülés volt a betonútra érés. Végre Foum-Zguidnál kiértünk, ezért szusszanásként megálltunk egy településen tankolni, harapni valamit, majd egy következőnél meg kávézni. Egy tipikus, autentikus helyre mentünk, kopottas műanyag székekkel, asztalokkal, de a kávé finom volt.

Vissza az autókhoz, indulnánk, de a 051 ínmobilízere rosszalkodik, nem indul el. A fiúk már ismerik a hibát, így tudják, hogy egy kicsit várni kell és újra indítózhatnak. Várunk, majd próba megint, várakozás, majd jó ómenként felnyitják a motorháztetőt, nézegetik, lecsapják, majd végre beindult az autó, így haladunk tovább.

Mivel az első, terepezős szakaszra elment a délelőttünk és még autóznunk kell sokat a betonon, így sajnos már nem merjük bevállalni, hogy kitérjünk plusz 200 km-t a festett sziklák miatt, így az kimarad.

Viszont megszavaztuk, hogy útba ejthető egy kisebb kitérővel egy eldugott berber falu, Agouliz így azt megnézzük. Letérünk a betonútról a megadott koordinátánál és meglepetésünkre egy most készülő, széles és ledöngölt, egyenlőre földúton jutottunk el hozzájuk. A falu férfi emberei barátsággal fogadtak, na és persze ott nyüzsögtek a gyerekek is, de fegyelmezettek voltak.

Előszedtük az ajándékainkat, mi például Reni lányunk kinőtt és megunt ruháit, nyári cipőit hoztuk, valamint tollakat, füzeteket, no és az elmaradhatatlan cukorkákat. Barátsággal megköszönik és invitálnak bennünket egy teára, de mi előbb szeretnénk eljutni a falu nevezetességéhez, amit ajánlottak nekünk, ezért egy kísérő kisfiút kapunk, aki elvezet minket a helyiek szerint kb. 10 perces sétával megközelíthető vízeséshez. Autóinkat bezárjuk és megígérjük, hogy a séta után bemegyünk teázni hozzájuk és elindulunk. Átmegyünk a falun, ahol mindenki kedvesen köszön, majd egy hosszú kővályú mellett sétálunk tovább, amiben csordogál a víz. Gondoltuk, hogy ebből nagy erejű vízesés nem lehet. Sétálunk már vagy 10 perce a sziklák között, néhol pálmafákkal dúsított, egykor folyómeder mellett, de a kisfiú még mindig mutogat a hegy felé, hogy tovább. Közben szemből érkeznek Bamakosok, sok-sok helyi lányka kíséretében, ők már látták a vízesést és mondják, hogy nincs közel, de érdemes megnézni. A helyi lánykák remekül beszélnek angolul és máris nevünk iránt érdeklődnek, nevetgélnek, látszólag nagyon boldogok. Kedveskedés, majd folytatjuk sétánkat tovább a kővályú szélén imbolyogva.

 

Végre elénk tárul az a bizonyos vízesés, ahol kristálytiszta tavacskába csordogál bele egy kb. 1,5 méter magasból a víz, egy barlangszerű résben. A hely fontosságát átissza a hűs levegő, ami a mélyedésből árad, ez itt az itt élőknek egy nagy kincs. Kicsit megpihenünk, fotózgatunk, majd indulunk vissza a faluba, hogy teázzunk.

Már várnak minket a férfiak, de közben egyre több gyerek kerül elő a faluból, akik kedvesen kéregetnek bon-bont, tollat stb. Beinvitálnak bennünket egy szőnyegezett, körbe puffozott, párnás helyiségbe, aminek a közepén van egy kis asztalka. Cipőinket levesszük, ahogy a helyiektől is látjuk, majd leülünk és már tálcán hozzák is a teát. Látványos, ahogy kitöltögetik, mert igen magasról találnak bele a kis csészékbe. Mivel Józsi jól beszél franciául, így eszmecsere alakul ki. Megtudtuk, hogy a falu vezetője a fővárosból, Rabatból jött ide, mert vágyott a nyugalomra, valamint a falu önfenntartó, állatokat tartanak (kecske és baromfi) a tehenek pedig fenn vannak a hegyekbe. A vizet a vályúból ejtős módszerrel, csöveken bevezették a házakba. A gyerekek az iskolába angolul is tanulnak. Szó esett még az ország vezetőjéről Mohamedánról, akiről utcákat és tereket neveznek el még életében és hatalmas fotókon láthatjuk portréját  a nagyobb városokban.

Közben alkonyodik, így megköszönjük barátságos vendéglátásukat és elindulunk az autóinkhoz, ahol már nagyon vártak ránk a gyerekek. Persze adtunk nekik bob-bont, foszforeszkáló karperecet, a kísérő fiúnknak baseballsapkát, vastag füzetet, majd a gyerekek viszonzásként adtak nekünk két palack vizet az útra, ami számukra bizonyosan nagy kincs, így ez igen megható volt tőlük. Integetés, mosolygás és az egyik kislány még puszit is adott nekem (Ildi) kedvességből, amivel rabul ejtett, szívemben fogom őrizni.

Nagyon megérte ez a kis kitérő és azt sem bánjuk, hogy sötétben kell autókáznunk a megadott bázisig, ami még kb. 150 km. Egy kemping területén van a mai szállás, ezért mielőtt befizetnénk a kapudíjat a fiúk besétálnak, hogy szétnézzenek. Megnyerőnek ítélik, így fizetünk és megyünk be területet keresni sátrainknak, de Józsiek autója ismét nem akar beindulni, így mi előre megyünk. Már rengeteg Bamakos van a kempingbe, elég zsúfolt lett, még lakóautós turisták is vannak. Rátalálunk az ideálisnak tűnő placra, így sátrat bontunk, közben Józsiéknak beindult az autójuk és egy fiatalember (Zoli) is jött velük, barátságosan segített sátraink felállításában, mert kiderült, hogy egyedül jött és várja a motoros barátját, akivel itt szeretnének találkozni. Ő Münchenből repült Marrakechbe, ott autót bérelt, hogy csatlakozzon a Bamakos társasághoz egy éjszakára, mert szeretné egy kicsit a hangulatát megismerni, hogy a jövőre tervezett indulását megalapozza vele. Előkerülnek az asztalkák, székek, na meg az italok és már hangulatos beszélgetés alakul ki a lassan hűsölő sötétségben, a csillagos ég alatt. A témában bővelkedő társaságot végül a dermesztő hideg, kb. éjjel 1 után lefekvésre kényszerített.

Megtett kilométer: kb. 420 km

5. nap - Zagora és a köményes pálinka...

Ma kényelmesen ébredtünk, hiszen még svédasztalos reggelink is volt a szállodában, majd egy kis internetezés is belefért. Végül 11 óra felé indultunk útnak, ami elsőként a városból kikeveredés volt. Nagy ez a Marrakech.

Nekivágunk a mai feladatunknak, át kell kelnünk az Atlasz hegységen, ahol akár hóesés is lehetséges. Elhagytuk a várost és csodálatos pálmafás, virágzó mandulafás ligetek tárultak elénk, kaktuszerdővel tarkítva, vöröslő sziklás hegyek, zölddel fűszerezve és a csúcs, hogy a háttérben fényes hófelületével kimagasló Atlasz uralja a terepet. Csodálatos látvány, nem lehet betelni vele. Meg is állunk egy panorámás vendéglőnél, ahol kávézunk és legeltetjük a szemünket a tájon. Sok még az út hátra, ezért indulunk is, bár nem a távolság a sok, hanem a sok kacskaringó, emelkedő. Szemből villognak ránk ezért lassítunk és látjuk, hogy a következő kanyarban egy kisbusz van felborulva, amit éppen a helyi erő, nagy összefogásban, kézi erővel állít talpra. Egy kis zöccenés, lökhárító közben magaalá gyűrve, de sikerült nekik. Látjuk, hogy a tetőcsomagtartója, ami persze a szokásukhoz hívan égig volt rakva, az árokban hever. Lassan kikerüljük őket és továbbállunk.

Felérünk a tetőre és szerencsénkre csodálatos napsütésben vagyunk, készítünk egy csúcs képet a csúcson a csapatról.

Közben a berberek portékáikat kínálják, nézelődünk, elszaladok a mosdóba is, ami persze egy kis üzleten keresztül volt megközelíthető. Gondoltam majd kedveskedésből adok neki egy kis ajándékot. Jön is velem az autóhoz a beígért nyakpántért meg foszforeszkálós karperecért, majd visszainvitál, hogy adna érte nekem valamit. Visszamegyek vele, hogy szerény mütyürkét válasszak, egy kis kavicsra mutatok, de ő azonnal egy óriásra akar rábeszélni, tiltakozom, majd egy apró tételre rábólint, megköszönöm és viszem, de jön velem és tovább próbálkozik, nem adja fel. Elköszönünk és továbbállunk.

A táj továbbra is szép és változatos, megérkezünk a látványosságnak mondott filmstúdióhoz, leparkolunk, de sajnos szieszta idő van, így kihagyjuk és bemegyünk Ouarzazate városba, hogy együnk valami helyit.
Nagyon helyes a város és látszólag jómódúak lakhatják, rendezett sétálóutcák és egy központi tér van, amit ajánlottak nekünk, hogy ott vannak éttermek. Sikerül leparkolnunk és választunk a téren egy szimpatikus, teraszos helyet és tagint kértünk különböző variációkban. Nagyon hangulatos a tér, gyerekek kis gokartautóval keringenek a tér közepén, néhányan a padokon ülve beszélgetnek, igazán meghitt.

Isteni volt a kaja is, az autónk is rendben meg van a parkolóban és teli hassal indulunk tovább. Bár már sötétedik, így a fennmaradó 150 km-t lassabban tudjuk megtenni, mivel az út szélén lévő kivilágítatlan kerékpárosok és emberek életveszélyt jelentenek saját magukra, na meg ránk is. Óvatosan kanyargunk a sötétségben, de a 6 db Hella igazi fényözönt nyom az útra.

Lassan beérkezünk Zagorába, széles, többsávos út, rendezett utcakép, a körforgalomban kivilágított szökőkút, háta mögött a palota, igazán megnyerő az összhatás. Megérkezünk a megadott célba, ami egyébként a tavalyi szállásunk volt, így ismerősként üdvözöltek a helyiek. Sajnos hely már nincs itt, de garantálják, hogy szereznek nekünk másikat.

Addig az erdélyi köményes-pálinkát magunkhoz vesszük és bemegyünk a szent helyre, ahol tavaly volt szerencsénk Vily barátunkkal és kedvesével, valamint a Bulangás fiúkkal egy igen kellemes és laza estét eltölteni, pálinkás hangulatban. Idei útitársaink is csatlakoznak hozzánk, így ismeretlenül is koccintva Vily, Hirsa és a jövevény egészségére, na meg a Bulangás fiúkra. Megörökítjük több variációban is és egyre lazább a hangulat.

Persze a szálláshely nyüzsög a Bamakosoktól, üdvözlünk minden kedves ismerőst, majd áthajtunk a szervizes barátunkhoz is, aki tavaly segített nekünk, hogy őt is üdvözöljük. Ismét nagy ováció és emlékeznek ránk, sorba jönnek a butikos, a kéregető fiúk, a szerelők és mindenki iszonyúan barátságos. A szervizben álló Bamakosok már ugyancsak túlitták magukat, de velük is koccintás, vidámkodás, majd indulunk a motoros fiú után, aki megmutatja a másik szállást. Kb. 3 perc autózás után, pont a szép szökőkutas, palotás tér mellett van a parkoló és szállás. A szobákat megnézzük, de sajnos az egyik csak mosdós, wc-s (nincs tus), de sebaj a 051-es Józsinak és az azóta átkeresztelt Béni helyett, Ali Babának (bárhová megyünk mindenhol a helyiek így szólítják) ez is megfelel, majd nálunk tusolnak.

Jó a hangulat a köményes-pálinkától. Józsinak annyira tetszett a város, hogy egy videózásra szeretne visszagurulni, így a parkolót fenntartjuk neki addig, majd cserélünk (mi is csinálunk egy körbevideózást). Csomagokkal becuccolunk, majd beülünk a szálloda halljába, hogy dumcsizzunk és wifizzünk.

Klassz volt ez a nap, szép helyeken jártunk, jókat ettünk, barátsággal fogadtak és kedves ismerősökre gondoltunk.

Megtett kilométer: kb. 350 km

4. nap - Átkompoltunk Afrikába...

Ma korán, sötétben ébredtünk, bár szívesen aludtunk volna még. Összepakolás, majd indulás az ablakból is jól látható kompkikötőhöz, megcélozva a 8 órás kompot.

7:15-kor kikanyarodnánk a szállodától a kikötő irányába, de behajtani tilos, úgy-hogy ellenkező irányba majd körforgalomról-körforgalomra haladtunk, de sehol egy kikötőt jelző tábla, zsákutca, majd ismét visszakeveredünk a kiindulási pontunkhoz. Kicsit idegesek lettünk, hiszen egy 5 percnek tűnő távolságot kell csak legyűrni és az idő is szorít, hiszen még tankolni is akartunk. Újra nekivágunk egy másik irányba, körforgalom 1, 2, majd autópályán Malaga felé haladunk, röhej. Gyorsan le, visszafordulás, végre meg lett a tábla, haladunk a táblák szerint, majd szelektálás Ceuta erre, Tanger arra, beállunk a pulthoz, de ott nem lehet jegyet venni. Félreállás és hatalmas séta vissza a főépülethez, amit Laci tett meg már kellően felhúzva. 15 perc múlva, éppen 8 órára visszaér, de szerencsénkre a kompba még be se álltak az autók, így nem csúsztunk le róla. Zizeg az agyunk, le kéne nyugodni, majd lassan bepréselődünk a kompba.

Közben összetalálkozunk a 051-es csapattal (Józsi, Béni), akik hasonlóan velünk Zagorában szeretnének csatlakozni a futamhoz. Dumcsi, fecsegés és már isszuk is a kávét a kompon. Látványosságként delfineket láttunk a komp mellett ugrálni, na ez legalább megnyugtat minket, mert most következik a határátlépés első tortúrája. A kompon a személyek beléptetését letudtuk, ami jó, de az autót külön kell. Megérkezünk Afrika partjára és érdekességként a kompról úgy kell letolatni az autóknak (már kompoztunk egy párszor, de ilyet még nem láttunk).

Beterelik az autókat egymás mellé a vámra, majd semmi, próbáljuk figyelni a fejleményeket, majd kiderül, hogy egy papírt kell elkérni az ott beszélgető vámosoktól, amit ki kell tölteni 3 példányban, majd nekik visszaadni pecsételésre. Meg van az emberünk, akihez tartozik a sorunk, mosolygás, papír ide, majd kitöltve vissza, majd lázasan mutogat nekem (Ildi) egy irányba, hogy menjek a Police irodába a marokkói számommal. Nem értem, mert abba az irányba nincs semmi, majd egy francia nő is a
rendőrséget keresi, így rátapadok, hogy együtt oldjuk meg a feladatot. Kiderült, hogy egy fitnesz programot kaptunk, mert egy igazán távoli főépület, emeletére kell felmásznunk, majd vissza.
Közben Laciéknak meg az autóval át kellett állni egy géphez, mert a tranzit autókat beszkennerezik. Végeztünk az autó behozatalával, indulhatunk utunkra, vámos mosolyog: Bon voyage...

Sity-suty az autópályán vagyunk, mely meglepően minőségi, (még váltani se tudtunk pénzt) felocsudni sincs időnk, amikor fizetős kapuhoz érünk. Hát ebben is fejlődnek, tovább az első benzinkúthoz, ahol egy kis szusszanásra és kajálásra megpihenünk. A kutasok már jönnek is, hogy szívesen váltanak pénzt, átszámoljuk, adok-veszek és már tudunk is tankolni Dirhamért. A benzinkút európai szinvonalú, tiszta, még játszótere is van, ja és már 20 fok, ragyogó napsütés.

Egy kis csapatmegbeszélés után indulunk Casablanca és esti célként Marrakesh felé. Mivel autópályán haladunk, ezért Ildi vezet, hogy Laci tudjon foglalkozni a kamerával, technikával. Letérő Casablanca felé egy kis város feeling miatt. Hát a vezetési morál, az ki merre lát és akar haladni és aki bátrabb az győz. Egy hatalmas káosz, szabály vagy előzékenység nulla. Nem egyszerű feladat és még iszonyú dugó is van, a város tele van sippal integető rendőrrel és egyre lázasabban zavarják az embert, hogy haladjon, mígnem üresedik az utca és kiderűl, hogy egy nagyon fontos ember érkezik a városba (Mohamed), ezért terelnek el mindenkit.
Kis utcák, tömeg, zűrzavar, végre megtaláljuk a központi részt, rápillantás, majd induljunk neki Marrakeshnek, mert elsz...tuk az időt.

Lassacskán haladunk kifelé, ismét autópálya, hajrá... Megbújva több helyen is láttunk rendőröket mérni és sajnos egy bokorban lapuló lefotózott 120 helyett 130-al mentem. Leintenek a fehér-kabátos rendőrök, franciául magyarázza, hogy fizessek 300 Dirhamot büntinek. Egy kis értetlenkedés és mosoly után sem enyhül, nincs mese fizetni kell. Papírmunka, majd bosszankodva tovább. Hát ez nem a mi napunk, volt már jobb is és reméljük lesz még jobb. Álmomban se gondoltam volna, hogy pont itt fognak megbüntetni gyorshajtásért.

Közben jönnek az SMS-ek a 051-től, hogy melyik szállodába menjünk, mert ők bátran befoglaltak otthonról, így az adott címet célozzuk meg. A sötétségben a domb alján nagy fényfolt, elénk tárul Marrakesh fényei. Megtaláljuk a szállást, de a fiúk még nem értek ide, így becsekkolunk addig. A szálloda aljában, egy műhelyszerű parkolóba tudunk leállni, itt egy kis pakolászás, hiszen tiszta ruhát szeretnénk felvenni. Jön a londiner fiú is segíteni és már szobán is vagyunk. Egyszerű, de itt még van meleg-víz (mert lejjebb már tudjuk, hogy nem lesz). 21 óra felé megérkeznek a 051-es fiúk is, rövid megbeszélés, előkerül az ágyasszilva, kocc és nekivágunk az esti Marrakeshnek. Taxit fogunk, bepréselődünk, majd a taxis lázasan magyarázza, hogy csak 3 embert tud elvinni, igaz 5 személyes az autó. Nem értjük, de kiszállunk, hogy fogunk egy másikat. A másik is azt magyarázza, hogy nem visz el, csak 2 taxival minket. Fogunk még egyet, ha ez itt a szabály (szabály... hát eddig a gyorshajtáson kívül, más szabályozás vagy annak betartására utalót nem nagyon tapasztaltunk itt) Például a kivilágítatlan kismotoron, bukósisak nélkül, többen is ülnek és száguldoznak akár még a járdán is.


Megérkezünk a Medinához, hatalmas tömeg, a tér közepén nagy fények, fel-fel lövő kék villogás, füst, szagok, illatok. Nekivágunk, kis-táskákra, fényképezőre figyelni, bár Laci álcázva mellkasára pántolta a GoPro kameráját, így észrevétlenebbül tud videózni. Színes kavalkád, ahogy elérjük a gyümölcspultokat, majd magok, fűszerek és egy kis sátras blokkban vannak az ételkészítők. Azonnal megtámadnak, hogy invitáljanak minket vásárlásra, evésre. Vidámak, barátságosak és kitartóak. Próbálják egymást űberelni jópofasággal, egy kis lökdöséssel, majd felhívja figyelmünket a bódéjának a számára, hogy ne felejtsük el és hozzá jöjjünk vissza. Józsi már nagyon éhes (bár mis is, csak azt beszéltük, hogy a helyiekkel telit fogjuk választani, mert az a tuti), döntünk és hagyjuk magunkat beinvitálni az egyikhez. Színes a pultja, van nyársra szúrt marha, bárány, csirke, krumplifánk, zöldségek, szószok, olíva stb. Mindenki kimutogatja magának, hogy mit szeretne, majd leülünk egy inogó, eltört padra, lábai egy kábelgödör tetején, egy vékony lécen imbolyog, ha az egyikünk feláll, a másik dülöngél, mint a mérleghintán. Nyüzsögnek körülöttünk, megérkeznek a kéregető asszonyok, gyerekek. Jön a CD-t áruló furi szerkezetes fiú, akinek tákolmányozott kiskocsijára rá van erősítve egy autósrádió, amit egy akkumulátorról üzemeltet, alul egy nagy hangfal és bömbölteti a helyi zenét.

Jó kis hangulata van a kavalkádnak. Közben folyamatosan hoznak kicsi tálkákban ezt-azt, Laci már a pult mögött videózik, elkészül a nyárs is.

Eszünk, iszunk, persze szesz nincs, de engedélyükkel Laci az asztal alatt önti a hozott sörét, majd eljutunk a fizetéshez is. Józsi megy egyezkedni, hiszen ő remekül beszél franciául, folyik az alkudozás, majd jön, hogy fejenként 100 Dirham lesz, pedig szegény Béni alig evett. Vissza újabb alkura, majd a vége 380 lett összesen, na nem baj a hangulatért megérte.

Elindulunk a bazáros felé, de már húzzák le a rolókat, erről lecsúsztunk, hiszen már 11 óra van. A magosok még invitálnak, hogy kóstolgassunk, az egyiknél megállunk és a portékáját végigkóstolva, veszünk is tőle.
Indulunk a taxikhoz, ahol ismét nyüzsi van körülöttünk, hiszen potenciális kuncsaftok vagyunk. Egy öreg Mercis erősködik, hogy ő mindenkit elvisz egy fuvarba 80 Dirhamért (idefelé összesen 40 volt a két taxi), így alkudozunk tovább, majd enged és 50-ért hazajutottunk.
A nap végi hangulat javította kedélyünket és kiderült, hogy wifi is van a szálloda halljában.

Megtett kilométerek: kb. 600 km

3. nap - Útban Algecirasba...

Reggel ébredés, majd egy kellemes zuhany után lecuccoltunk a kocsihoz. Laci előre indult, de persze a kocsikulcsot fenn hagyta, így kiabálás lentről: Mamócska... Már rohanok is, a hallban az este utánunk érkező SIÓ gyümölcsös csapatok tartanak megbeszélést. Megszólítom őket, hogy merre gondolták az átkompolást, ők fáradtak, ezért inkább csak Almeriáig mennek, ahol este megy egy komp Melillába. Egy kis dumcsizás, majd rólunk fotó nekünk a parkolóban és már úton is vagyunk, hiszen ma kb. 1.100 km-t kell megtennünk Algeciras-ig, hogy egy esti megalvás után, a reggeli komppal átérjünk Marokkóba.

Mivel a hosszú út alatt van időnk és nálunk van a tavalyi útitársainknak a Bulanga Team összes anyaga, így én vezettem, Laci meg elkezdte felolvasni az úti beszámolójukat a blogjukról. Hát dőltünk a röhögéstől, könnyesre nevettük magunkat (köszi srácok a jó hangulatot, Robi humora csúcs) www.bulanga.hu

Gyors megállás, mert Lacinak big dolga akadt, ezért big parkoló és big napsütésben a narancsfás, olajfák illatában gondoltunk egy big evést. Laci huss én eszem és élvezem a csodás környezetet, nyugalmat, közben begördül egy húzott-szeműekkel teli turistabusz. Hát ennyit a nyugiról. Laci kész, mosolyog és gyorsan odébb állunk a parkoló másik felére, hogy Laci is tudjon kényelmesen enni. Ott egy magyar kamionos állt, Péter, akivel egy kis dumcsi, jó tanácsok az autófeltörés miatt, majd újra a virágzó mandulafák, narancsokkal teli ligeterdők mellett rójuk a kilométereket.

Ismét kameraállítás, mert letérőnk van az autópályáról, ezért gyorsan felragasztunk egy fix talpat a kocsira a GoPro szettből, hogy a tetőre bármikor ki tudjuk rakni a kamerát. Ismét autópálya, majd kiderül, hogy kicsit többet fogyaszt az autónk, amikor Laci rájön, hogy nem váltott 6. fokozatba (hiba), így rohamosan fogy az üzemanyag. Begurulunk egy benzinkúthoz, ahol egy taj részeg pasi dülöngél a pultnál, majd beül a kis autójába két gyerekkel, döbbenet. Ami még érdekes volt, hogy több helyen az autópályán ipszilon elágazás volt, de mind két irány felé ugyanaz a név volt kiírva, mégis más irányba haladt, na most légy okos...

Végre megérkeztünk Algecirasba, ahol a komp bejárat közvetlen szomszédságában, találtunk egy szupi szállást, zárt garázzsal, tengerre néző szobával, potom 58 Euroért, wifivel. Király, kánaán! Reggel átkompolunk Marokkóba, Tanger-Medbe.

2. nap - Cannes, Barcelona és Európa varázsa...

Nehezen ébredeztünk ebből a kényelmetlen, autóban alvásból, de próbáltunk szakaszosan újra haladni, amíg a szemünk ismét le nem ragadt, akkor újra egy kicsit megálltunk és közben lázasan kerestünk wifi csatlakozási lehetőséget, de sikertelenül.

Lassan kivilágosodott a párában úszó táj, így újra a kameraállítás következett. Leértünk az olasz tengerparti szakaszhoz és előbukkantak végre a pálmafák, már a hőmérő is átment pluszba és a nap is kisütött. Az autópályán egyre több drága autó suhant el mellettünk és mi kiválasztottunk magunknak egy felvezetőautót: a tűzpiros Ferrarit. Észre se vettük és már Cannes-ba vezette utunkat, így leszaladtunk utána a tengerpartra.

Itt éppen zenei díjkiosztóra készültek, ezért a flancos szállodáknál tini lányok hada várakozott, hogy megpillantsa kedvenc zenészét. Mi komótosan végighaladtunk a parti úton, amikor az én drága, ébenfekete, macsó párom, László kihajolt a kocsi lenyitott ablakán és hatalmas sikoltozás, üdvrivalgás tört ki a kis csajokból. Rátaláltak! Sajnos a hirtelen jött pillanatot nem sikerült megörökítenem, de én szemtanúja voltam. Még jó, hogy nem másztak a kocsinkra. Talán a Cannes-i TV-ben is hire megy, hogy itt jártunk, mi Bp.-Bamakosok.

Közben találtunk egy parkolót és wifi keresésbe kezdtünk, hogy végre hírt adjunk magunkról. Megcsapoltunk egyet és gyorsan fel is töltöttük az addigi jegyzeteinket. Ja, és persze bagettet vettünk és én ittam egy kávét is.

Huss tovább, mert még 16 óra út vár ránk a kompolásig. Mivel a Genova - Tangier-Med járatot kihagytuk (túl sokáig, túl sokára és túl drágán visz), ezért lemegyünk inkább Gibraltárig. Számolgatva a menetidőt és figyelemmel a fáradtságunkra, úgy döntöttünk, hogy estére megcélozzuk Barcelonát egy ágyban alvásra és városnézésre. Talán beleférhet és még eddigi útjaink során kihagytuk Barcelonát.

GPS navigációnk autópályákról autópályára vitt és egyszer csak a francia AVIGNON városkának utcáin találtuk magunkat. Csodás napsütés, gyönyörű várfal és a kopár fasor hangulata megkapó volt, de sétára sajnos nincs idő, így nyomtuk tovább. Közben elkezdtük összeállítani a GPS navigációt a kapott itiner szerint már az afrikai szakaszra.

Este 9-kor már Barcelona nevezetes építészeti csodáit próbáltuk megközelíteni, hogy legalább néhány emlékképet készítsünk róluk. Ismét kameraállítás a buszsávban, kellemes hőmérséklet, nagy város és mégse volt nagyvárosi nyüzsgés. A közterületek tele vannak különböző művészi alkotásokkal, fantáziából pattanó építészeti elemekkel. Sok időnk sajnos nincs rá, mivel még szállást is kell foglalnunk, így megkeressük az itiner által ajánlott, városszélén lévő hotelt. A parkolóban már voltak Bamakos autók, igaz meglepően kevés. Kipakolás, szobára és már koccintunk is a tavaly jól bevállt ágyas szilvapálinkával (Laci) és Becherovkával (Ildi). Persze az éhség miatt még fel kellett hozni a kocsiból egy kis kaját is (Ildi rohangál le-föl, Laci közben wifit vadászik) és sikerült beszerezni az első kicsi összezörrenést is, majd Laci táplálkozik és memóriát letölt, Ildi meg beájul a pihi-puhi ágyba.

Megtett kilométer: kb. 1.230 km