Reggel korán keltünk, mert ma terepezős útszakaszok is várnak ránk. Lementünk reggelizni, majd kicuccolás a kocsihoz, amikor látjuk, hogy útitársaink autója a 051 már nincs a parkolóban. Talán megunták a társaságunkat..., de pillanatokon belül berobogtak, mert tankolni és váltani mentek csak el. Egyeztetünk, majd nekivágunk egy frissen aszfaltozott útszakasznak Tata felé.
Ragyogó napsütés, az út kitűnő, boldogság, de közben a GPS jel távolodik a jó útiránytól, így lassacskán kiderül, hogy sajnos nem ez a mi utunk, ezért letérünk egy kisebb földútra, hogy átmenjünk a nekünk jó útra. A távolban porfelhők, ott is Bamakosok igyekeznek áttérni a másik útra. A térkép szerinti utat végre elérjük, de kiderül, hogy egy köves, terepezős útszakaszon kell haladnunk, tele vízmosásos árkokkal (persze víz már sehol), bukkanókkal. Ahogy haladunk a köveket csak úgy veri föl a kocsi aljára a kerék, szörnyű hangja van.
A kősivatagban sorra kerülnek elő a Bamakos autók innen-onnan. A sorozatos bukkanok meggyötrik az autókat, az egyiknél olyan mély és olyan sűrű volt a bukkanósor, hogy a mi hosszú és ismét túlsúlyos autónk szinte fennakad rajta. Újra nekivágunk, most kicsit oldalról, de sajnos a hátsó lökhárítónk betört, mivel leért a bukkanó köveihez, de átjöttünk rajta.
A 051 magasabb építésű és rövid, 3 ajtós autó (Opel Frontera), ezért könnyebben vették az akadályt. Kezdjük élvezni a terepezést, ahol belefér egy kis száguldozás, akkor kipróbáljuk autóinkat.
Útközben összefutunk a 052-es csapattal is, akikkel legutóbb még Magyarországon, az autópálya szélén sütiztünk együtt. Nagy ováció, majd egy szakaszon együtt haladunk tovább.
Ők egy jobb kormányos Mercivel jöttek, aminek az első lökhárítója, rendszámmal együtt a rázkódós útszakaszon leesett, a csavarok elengedtek. Ez még csak esztétikai hiba, amit könnyen meg tudnak oldani egy helyi szervizben, így haladunk tovább.
Kb. 100 km-t kellett a köves utakon autóznunk, aminek a végén már felüdülés volt a betonútra érés. Végre Foum-Zguidnál kiértünk, ezért szusszanásként megálltunk egy településen tankolni, harapni valamit, majd egy következőnél meg kávézni. Egy tipikus, autentikus helyre mentünk, kopottas műanyag székekkel, asztalokkal, de a kávé finom volt.
Vissza az autókhoz, indulnánk, de a 051 ínmobilízere rosszalkodik, nem indul el. A fiúk már ismerik a hibát, így tudják, hogy egy kicsit várni kell és újra indítózhatnak. Várunk, majd próba megint, várakozás, majd jó ómenként felnyitják a motorháztetőt, nézegetik, lecsapják, majd végre beindult az autó, így haladunk tovább.
Mivel az első, terepezős szakaszra elment a délelőttünk és még autóznunk kell sokat a betonon, így sajnos már nem merjük bevállalni, hogy kitérjünk plusz 200 km-t a festett sziklák miatt, így az kimarad.
Viszont megszavaztuk, hogy útba ejthető egy kisebb kitérővel egy eldugott berber falu, Agouliz így azt megnézzük. Letérünk a betonútról a megadott koordinátánál és meglepetésünkre egy most készülő, széles és ledöngölt, egyenlőre földúton jutottunk el hozzájuk. A falu férfi emberei barátsággal fogadtak, na és persze ott nyüzsögtek a gyerekek is, de fegyelmezettek voltak.
Előszedtük az ajándékainkat, mi például Reni lányunk kinőtt és megunt ruháit, nyári cipőit hoztuk, valamint tollakat, füzeteket, no és az elmaradhatatlan cukorkákat. Barátsággal megköszönik és invitálnak bennünket egy teára, de mi előbb szeretnénk eljutni a falu nevezetességéhez, amit ajánlottak nekünk, ezért egy kísérő kisfiút kapunk, aki elvezet minket a helyiek szerint kb. 10 perces sétával megközelíthető vízeséshez. Autóinkat bezárjuk és megígérjük, hogy a séta után bemegyünk teázni hozzájuk és elindulunk. Átmegyünk a falun, ahol mindenki kedvesen köszön, majd egy hosszú kővályú mellett sétálunk tovább, amiben csordogál a víz. Gondoltuk, hogy ebből nagy erejű vízesés nem lehet. Sétálunk már vagy 10 perce a sziklák között, néhol pálmafákkal dúsított, egykor folyómeder mellett, de a kisfiú még mindig mutogat a hegy felé, hogy tovább. Közben szemből érkeznek Bamakosok, sok-sok helyi lányka kíséretében, ők már látták a vízesést és mondják, hogy nincs közel, de érdemes megnézni. A helyi lánykák remekül beszélnek angolul és máris nevünk iránt érdeklődnek, nevetgélnek, látszólag nagyon boldogok. Kedveskedés, majd folytatjuk sétánkat tovább a kővályú szélén imbolyogva.
Végre elénk tárul az a bizonyos vízesés, ahol kristálytiszta tavacskába csordogál bele egy kb. 1,5 méter magasból a víz, egy barlangszerű résben. A hely fontosságát átissza a hűs levegő, ami a mélyedésből árad, ez itt az itt élőknek egy nagy kincs. Kicsit megpihenünk, fotózgatunk, majd indulunk vissza a faluba, hogy teázzunk.
Már várnak minket a férfiak, de közben egyre több gyerek kerül elő a faluból, akik kedvesen kéregetnek bon-bont, tollat stb. Beinvitálnak bennünket egy szőnyegezett, körbe puffozott, párnás helyiségbe, aminek a közepén van egy kis asztalka. Cipőinket levesszük, ahogy a helyiektől is látjuk, majd leülünk és már tálcán hozzák is a teát. Látványos, ahogy kitöltögetik, mert igen magasról találnak bele a kis csészékbe. Mivel Józsi jól beszél franciául, így eszmecsere alakul ki. Megtudtuk, hogy a falu vezetője a fővárosból, Rabatból jött ide, mert vágyott a nyugalomra, valamint a falu önfenntartó, állatokat tartanak (kecske és baromfi) a tehenek pedig fenn vannak a hegyekbe. A vizet a vályúból ejtős módszerrel, csöveken bevezették a házakba. A gyerekek az iskolába angolul is tanulnak. Szó esett még az ország vezetőjéről Mohamedánról, akiről utcákat és tereket neveznek el még életében és hatalmas fotókon láthatjuk portréját a nagyobb városokban.
Közben alkonyodik, így megköszönjük barátságos vendéglátásukat és elindulunk az autóinkhoz, ahol már nagyon vártak ránk a gyerekek. Persze adtunk nekik bob-bont, foszforeszkáló karperecet, a kísérő fiúnknak baseballsapkát, vastag füzetet, majd a gyerekek viszonzásként adtak nekünk két palack vizet az útra, ami számukra bizonyosan nagy kincs, így ez igen megható volt tőlük. Integetés, mosolygás és az egyik kislány még puszit is adott nekem (Ildi) kedvességből, amivel rabul ejtett, szívemben fogom őrizni.
Nagyon megérte ez a kis kitérő és azt sem bánjuk, hogy sötétben kell autókáznunk a megadott bázisig, ami még kb. 150 km. Egy kemping területén van a mai szállás, ezért mielőtt befizetnénk a kapudíjat a fiúk besétálnak, hogy szétnézzenek. Megnyerőnek ítélik, így fizetünk és megyünk be területet keresni sátrainknak, de Józsiek autója ismét nem akar beindulni, így mi előre megyünk. Már rengeteg Bamakos van a kempingbe, elég zsúfolt lett, még lakóautós turisták is vannak. Rátalálunk az ideálisnak tűnő placra, így sátrat bontunk, közben Józsiéknak beindult az autójuk és egy fiatalember (Zoli) is jött velük, barátságosan segített sátraink felállításában, mert kiderült, hogy egyedül jött és várja a motoros barátját, akivel itt szeretnének találkozni. Ő Münchenből repült Marrakechbe, ott autót bérelt, hogy csatlakozzon a Bamakos társasághoz egy éjszakára, mert szeretné egy kicsit a hangulatát megismerni, hogy a jövőre tervezett indulását megalapozza vele. Előkerülnek az asztalkák, székek, na meg az italok és már hangulatos beszélgetés alakul ki a lassan hűsölő sötétségben, a csillagos ég alatt. A témában bővelkedő társaságot végül a dermesztő hideg, kb. éjjel 1 után lefekvésre kényszerített.
Megtett kilométer: kb. 420 km
Ragyogó napsütés, az út kitűnő, boldogság, de közben a GPS jel távolodik a jó útiránytól, így lassacskán kiderül, hogy sajnos nem ez a mi utunk, ezért letérünk egy kisebb földútra, hogy átmenjünk a nekünk jó útra. A távolban porfelhők, ott is Bamakosok igyekeznek áttérni a másik útra. A térkép szerinti utat végre elérjük, de kiderül, hogy egy köves, terepezős útszakaszon kell haladnunk, tele vízmosásos árkokkal (persze víz már sehol), bukkanókkal. Ahogy haladunk a köveket csak úgy veri föl a kocsi aljára a kerék, szörnyű hangja van.
A kősivatagban sorra kerülnek elő a Bamakos autók innen-onnan. A sorozatos bukkanok meggyötrik az autókat, az egyiknél olyan mély és olyan sűrű volt a bukkanósor, hogy a mi hosszú és ismét túlsúlyos autónk szinte fennakad rajta. Újra nekivágunk, most kicsit oldalról, de sajnos a hátsó lökhárítónk betört, mivel leért a bukkanó köveihez, de átjöttünk rajta.
A 051 magasabb építésű és rövid, 3 ajtós autó (Opel Frontera), ezért könnyebben vették az akadályt. Kezdjük élvezni a terepezést, ahol belefér egy kis száguldozás, akkor kipróbáljuk autóinkat.
Útközben összefutunk a 052-es csapattal is, akikkel legutóbb még Magyarországon, az autópálya szélén sütiztünk együtt. Nagy ováció, majd egy szakaszon együtt haladunk tovább.
Ők egy jobb kormányos Mercivel jöttek, aminek az első lökhárítója, rendszámmal együtt a rázkódós útszakaszon leesett, a csavarok elengedtek. Ez még csak esztétikai hiba, amit könnyen meg tudnak oldani egy helyi szervizben, így haladunk tovább.
Kb. 100 km-t kellett a köves utakon autóznunk, aminek a végén már felüdülés volt a betonútra érés. Végre Foum-Zguidnál kiértünk, ezért szusszanásként megálltunk egy településen tankolni, harapni valamit, majd egy következőnél meg kávézni. Egy tipikus, autentikus helyre mentünk, kopottas műanyag székekkel, asztalokkal, de a kávé finom volt.
Vissza az autókhoz, indulnánk, de a 051 ínmobilízere rosszalkodik, nem indul el. A fiúk már ismerik a hibát, így tudják, hogy egy kicsit várni kell és újra indítózhatnak. Várunk, majd próba megint, várakozás, majd jó ómenként felnyitják a motorháztetőt, nézegetik, lecsapják, majd végre beindult az autó, így haladunk tovább.
Mivel az első, terepezős szakaszra elment a délelőttünk és még autóznunk kell sokat a betonon, így sajnos már nem merjük bevállalni, hogy kitérjünk plusz 200 km-t a festett sziklák miatt, így az kimarad.
Viszont megszavaztuk, hogy útba ejthető egy kisebb kitérővel egy eldugott berber falu, Agouliz így azt megnézzük. Letérünk a betonútról a megadott koordinátánál és meglepetésünkre egy most készülő, széles és ledöngölt, egyenlőre földúton jutottunk el hozzájuk. A falu férfi emberei barátsággal fogadtak, na és persze ott nyüzsögtek a gyerekek is, de fegyelmezettek voltak.
Előszedtük az ajándékainkat, mi például Reni lányunk kinőtt és megunt ruháit, nyári cipőit hoztuk, valamint tollakat, füzeteket, no és az elmaradhatatlan cukorkákat. Barátsággal megköszönik és invitálnak bennünket egy teára, de mi előbb szeretnénk eljutni a falu nevezetességéhez, amit ajánlottak nekünk, ezért egy kísérő kisfiút kapunk, aki elvezet minket a helyiek szerint kb. 10 perces sétával megközelíthető vízeséshez. Autóinkat bezárjuk és megígérjük, hogy a séta után bemegyünk teázni hozzájuk és elindulunk. Átmegyünk a falun, ahol mindenki kedvesen köszön, majd egy hosszú kővályú mellett sétálunk tovább, amiben csordogál a víz. Gondoltuk, hogy ebből nagy erejű vízesés nem lehet. Sétálunk már vagy 10 perce a sziklák között, néhol pálmafákkal dúsított, egykor folyómeder mellett, de a kisfiú még mindig mutogat a hegy felé, hogy tovább. Közben szemből érkeznek Bamakosok, sok-sok helyi lányka kíséretében, ők már látták a vízesést és mondják, hogy nincs közel, de érdemes megnézni. A helyi lánykák remekül beszélnek angolul és máris nevünk iránt érdeklődnek, nevetgélnek, látszólag nagyon boldogok. Kedveskedés, majd folytatjuk sétánkat tovább a kővályú szélén imbolyogva.
Végre elénk tárul az a bizonyos vízesés, ahol kristálytiszta tavacskába csordogál bele egy kb. 1,5 méter magasból a víz, egy barlangszerű résben. A hely fontosságát átissza a hűs levegő, ami a mélyedésből árad, ez itt az itt élőknek egy nagy kincs. Kicsit megpihenünk, fotózgatunk, majd indulunk vissza a faluba, hogy teázzunk.
Már várnak minket a férfiak, de közben egyre több gyerek kerül elő a faluból, akik kedvesen kéregetnek bon-bont, tollat stb. Beinvitálnak bennünket egy szőnyegezett, körbe puffozott, párnás helyiségbe, aminek a közepén van egy kis asztalka. Cipőinket levesszük, ahogy a helyiektől is látjuk, majd leülünk és már tálcán hozzák is a teát. Látványos, ahogy kitöltögetik, mert igen magasról találnak bele a kis csészékbe. Mivel Józsi jól beszél franciául, így eszmecsere alakul ki. Megtudtuk, hogy a falu vezetője a fővárosból, Rabatból jött ide, mert vágyott a nyugalomra, valamint a falu önfenntartó, állatokat tartanak (kecske és baromfi) a tehenek pedig fenn vannak a hegyekbe. A vizet a vályúból ejtős módszerrel, csöveken bevezették a házakba. A gyerekek az iskolába angolul is tanulnak. Szó esett még az ország vezetőjéről Mohamedánról, akiről utcákat és tereket neveznek el még életében és hatalmas fotókon láthatjuk portréját a nagyobb városokban.
Közben alkonyodik, így megköszönjük barátságos vendéglátásukat és elindulunk az autóinkhoz, ahol már nagyon vártak ránk a gyerekek. Persze adtunk nekik bob-bont, foszforeszkáló karperecet, a kísérő fiúnknak baseballsapkát, vastag füzetet, majd a gyerekek viszonzásként adtak nekünk két palack vizet az útra, ami számukra bizonyosan nagy kincs, így ez igen megható volt tőlük. Integetés, mosolygás és az egyik kislány még puszit is adott nekem (Ildi) kedvességből, amivel rabul ejtett, szívemben fogom őrizni.
Nagyon megérte ez a kis kitérő és azt sem bánjuk, hogy sötétben kell autókáznunk a megadott bázisig, ami még kb. 150 km. Egy kemping területén van a mai szállás, ezért mielőtt befizetnénk a kapudíjat a fiúk besétálnak, hogy szétnézzenek. Megnyerőnek ítélik, így fizetünk és megyünk be területet keresni sátrainknak, de Józsiek autója ismét nem akar beindulni, így mi előre megyünk. Már rengeteg Bamakos van a kempingbe, elég zsúfolt lett, még lakóautós turisták is vannak. Rátalálunk az ideálisnak tűnő placra, így sátrat bontunk, közben Józsiéknak beindult az autójuk és egy fiatalember (Zoli) is jött velük, barátságosan segített sátraink felállításában, mert kiderült, hogy egyedül jött és várja a motoros barátját, akivel itt szeretnének találkozni. Ő Münchenből repült Marrakechbe, ott autót bérelt, hogy csatlakozzon a Bamakos társasághoz egy éjszakára, mert szeretné egy kicsit a hangulatát megismerni, hogy a jövőre tervezett indulását megalapozza vele. Előkerülnek az asztalkák, székek, na meg az italok és már hangulatos beszélgetés alakul ki a lassan hűsölő sötétségben, a csillagos ég alatt. A témában bővelkedő társaságot végül a dermesztő hideg, kb. éjjel 1 után lefekvésre kényszerített.
Megtett kilométer: kb. 420 km