15. nap - Afrikai falusi turizmus...

Végre ágyban, tisztán, kipihenve ébredtünk, majd átsétáltunk a reggelizős helyre, ami már teli volt Bamakossal. Olyan afrika módjára (lassan) kihozták a kávét, kalácsot, bagettet, egy kis vajat, kockasajtot, mini lekvárt és egy pohár juice-t. Közben interneteztünk és beszéltünk Viberen az otthoniakkal.

Kényelmesen összepakoltunk, majd elindultunk a mai célállomásra Canjufa falu felé, ahol a helyieknek adományozunk és eltöltünk náluk egy autentikus estét. Tavaly is volt egy ilyen esténk a porba, tömegbe, sötétbe, a sátrak és autók között mászkáló emberekkel. Talán idén más lesz. Az út javát betonon lehet megtenni, de figyelni kell a buckákra, rohangáló sertésekre, gyerekekre, a falvakban fekvőrendőrökre.

Útközben megelőzzük a 082-es csapatot, akiknek az autója már csak 20-40 között bír menni, így ők nem vállalják már be a földúton való vezetést. Pár száz kilométerrel a cél előtt nem lenne jó, ha az autójuk feladná.

A határátkelés most egyszerűbbnek ígérkezik, legalábbis tavaly az volt. Itt a legfontosabb az ajándék a vámosoknak, legjobban a baseballsapkának örülnek. Ismét rátaláltam egy szimpatikus lányra az út szélén sétált, akit megajándékoztam lányunk ruháival és ő is örült. Így nagyon jó adni.

Megérkeztünk Canjufa faluba, ahol a focipályán volt kialakítva a helyünk, itt azonnal megrohanták a gyerekek az autónkat, kiabáltak rámásztak, hátul felálltak rá, alig tudtunk haladni, még a rendszámtáblánkat is lerúgták, de meg lett a porban.

Mozdulni sem lehetett a sok gyerektől, akik kéregetnek, fogdosnak és folyamatosan beszélnek hozzánk. Próbáltam őket lekötni és dalolgatni nekik/velük, amire egészen jól reagáltak, sőt a Boci, boci, tarkát... szépen tudták ismételni hang után, ami nagyon tetszett nekik.

Két lányka nagyon kiszemelt magának és úgymond le se szálltak rólam, míg adtam nekik lányunk ruháiból néhányat. Pár perc múlva, már abban futottak vissza hozzám boldogan és egész este élvezhettem társaságukat.

A focipálya közepén állt egy platós terepjáró, amit fa rönkökkel kerítettek el és védtek a rendőrök a helyiektől. Erre a platóra kellett tenni az adományokat, melyek oda-vitele is már iszonyú nyüzsgést eredményezett. Az autó körül csillag formában elkezdtek sorba állni az asszonyok, gyerekek és a platón lévő ember próbálta szétosztani az adományokat, aztán kapkodás, belső harcok egy-egy ruhaneműért, majd már a rendőrök sem bírtak a verekedésekkel, pedig fahusánggal verik őket, így az autó kihajtott a tömegből és a focipályáról. Nem szép látvány, ahogy egymást "ölik" a dolgokért, így nehéz igazságosan szétosztani és az adományozás öröme is elvész.

Rengetegen vannak körülöttünk, szűnni nemakaró létszámban, így a sátorverés gondolata sem jut az eszünkbe, inkább a kocsiba alszunk, ha kell. Szomszédunkban áll a Bátya faluból származó Géza, akinek szuperül fel van szerelve az autója (tetőn van az ágyboksza, hátul van tusolója stb.), de ő nem zavartatja magát a tömegtől és nyugodtan fürdőgatyára vetkőzik, ami hát testes formája és ősz szakálla miatt a helyieknek furcsa látvány, majd nekilát enni és tusolni is. Látványosságként kezelik.

Találkoztunk egy brazil, fehér családdal, akik itt élnek köztük önkéntesként és két kislánya is már ide született. Mesél nekünk a helyiek szokásairól, feladatuk fontosságáról.

Már sötétedik, de még mindig sokan vannak körülöttünk, bár szomszédaink a Mercis fiúk ennek ellenére leverik sátraikat, mi még várunk. Közben távolról dobszóló hallatszik és egy kis ének, majd kiderül, hogy itt van Pákó, akit ismét ünnepelnek, de ki tudja, hogy miért.
Lassan rászánjuk magunkat, hogy sátrat verjünk és megpróbáljunk elmenekülni a tömeg elől a nagy védelmet nyújtó sátrunkba. Nehezen csendesül a tábor, de végre tudunk pihenni, amikor újabb Bamakos csapatok érkeznek nagy hangzavarral és pont körülöttünk verik le sátraikat, így most tőlük nem sikerül aludni és sajnos hajnalban újra nekizendítenek. Nem sokat tudtunk pihenni.

14. nap - Terepezés után egy kis pihi...

Reggelre Lászlónak elmúlt a láza, már jobban volt, ami nagyon megnyugtató. Összekészülődünk és közben a tábor szemetét el kezdik meggyújtani, hogy ne maradjon ott, amiből néhány helybéli gyerek és egy öregember válogatja ki a nekik hasznos dolgokat, mint pl. palackok, konzerves dobozok stb. Még néhányból ki is isszák a maradékot, sajnálatra méltó látvány, ezért több Bamakos is visz nekik maradék kenyeret, valakitől kapnak labdát és ruhaneműket. Mi is összeszedünk nekik ezt-azt.

Elindulunk a magunk tempójában a szavannába, mert egy kb. 150 km-t kell a bozótok, fák, apróbb falvak között megtennünk, hogy elérjünk Tambacounda városba, ahol tankolni tudunk, ivóvizet venni, esetleg végre fürödni vagy internetezni. Mivel sokan jönnek ezen a szakaszon, így sajnos szívjuk egymás porát, ami nem túl jó, hiszen az utat sem lehet így belátni. Próbálunk elszakadni a többi autótól, hogy egyszerűbb legyen az autózás, bár GPS koordinátánk nincsen a tájékozódáshoz, de az irányt tudjuk.

Idén is láttunk kútnál vízgyűjtő asszonyokat, de már fejlődtek, hiszen csacsikkal húzatják fel az 50 méternél is mélyebb kútból, lyukas vödreikben a vizet, majd a lányok fejükön, vödrökben hordják a falvaikba több kilométeren keresztül.

Hát a víz itt a száraz Szavannában nagy kincs, még nekünk is, hiszen kétszer adtunk vizet Bamakosnak, egyszer Nagy Miklóséknak, mert eresztett a hűtőjük, majd egy motorosnak, aki pihenőjét tartotta a nehéz terepen (már Budapest óta motorozik), mert fogytán volt a vize.

Menet közben úgy döntöttünk, hogy kiveszünk egy pihenőnapot magunknak és szállást keresünk Tambacounda városba, mivel a mai táborhely innen még kb. 260 km és másnap csak erre Tambacounda felé lehet továbbmenni a következő állomásra, így itt bevárjuk a futamot és pihenünk egyet. Elég volt a sok porból, zötykölődésből.

Délután 2 órára értünk a városba a hosszú terepezés után, elsőként tankolni mentünk, de az első benzinkútnál elfogyott a diesel. Talán megismétlődik a tavalyi üzemanyaghiány? Már megyünk is át a város másik végében lévő kúthoz, ahol hála sikerül megtankolnunk. Váltani is szeretnénk, látunk is egy irodát, de 14:20-kor nyit, ezért várunk egy kicsit. Ott érdeklődtünk szállás iránt is.

Így találnunk rá az Oázis Hotelre, ahol kis bungalókban vannak a szobák, központban egy medencével és még wifi is van, így örömmel maradunk. Befoglaltuk a szobát, ami légkondis és még hűtő is van benne, ami nem működik, majd a medence partján szerettünk volna rendelni hideg sört, de nincs vagy mango juice-t az étlapról, de az sincs, akkor egy omlettet, amit láttunk a többiek asztalán, de hát már az sincs. Ez az afrikai felkészültség már csak ilyen...

Az afrikai körülményekről még annyit, hogy ez itt egy igényes szállodának számít mégis a szék beszakadva, a wc-deszka nincs lecsavarozva, a víz nem mindig folyik, így samponosan állsz és vársz, a légkondi zörög stb...
Annyira megtelt a szálloda a Bamakosokkal, hogy akinek nem jutott bungaló, az a medence szélén verte fel sátrát.

Megtett kilométer: kb. 160 km (terepen)

13. nap - A szavanna varázsa...

Hajnalban sípszóra ébredtünk, mert a versenykategóriásokat így ébresztették. Lustán kászálódtunk ki a sátorból és meglepetésünkre pont a sátrunk mellett a helyiek portékáikat szépen kipakolták a földre pokrócaikra és kedvesen invitáltak minket vásárlásra.

Volt köztük egy nagyon szép lány, akinek Reni lányunk ruháiból adtam néhányat, ő pedig örömmel fel is próbálta, nagyon csinos volt benne, viszonzásként adott érte karkötőket és megadta e-mail címét is, sőt a mobiljával kérte, hogy csináljunk közös fotót. Hát nem gondoltuk volna, hogy itt az "isten háta-mögött" van olyan fiatal, akinek van e-mail címe. Kedvesen elbúcsúztunk tőle és nagyon jó érzés, hogy egy ilyen kedves és szép lánynak tudtunk segíteni lányunk ruhájával.

Közben a táborba bóklászó egyik fekete-kendős férfi a sátrunk mellett kb. egy méterre a botjával lökdös valamit a földön, látszólag egy apróbb kígyónak tűnt, de aztán kiderült, hogy egy tenyérnyi skorpió az, aki feltartott farkú, dühös pozíciót vett fel. Azonnal mindenki körbeállta és fotózta. Sokan strandpapucsba vannak, így megdöbbentek, hogy mennyire jól álcázza magát, hiszen teljesen azonos a színe a talajjal. És ez a sátrunk mellett történt, még jó hogy nem bújt be hozzánk véletlenül, vagy akár rá is léphettünk volna. Hát erre most már jobban odafigyelünk, cipőt nem hagyjuk a sátor előtt stb.

Ma ismét egyedül vágtunk neki a távnak, melyet elsőként betonon kezdtünk, de gyorsan, a kátyúk miatt még nappal sem lehet haladni. Mivel nem reggeliztünk, így az útról letérve egy árnyas fánál megálltunk, hogy piknikezős reggeliben legyen részünk, távol az emberektől.

Mivel a szavannán rallyzést mindenképpen szerettük volna, így levágtuk az utat egy általunk kigondolt szakaszon, aminek levezetőjét is már igen nehezen találtuk meg. Mivel ezeken a földutakon általában csacsifogatosok hajtanak, ezért ezek nem túl szélesek, össze-vissza kanyarognak, kerülgetve bokrokat, fákat és szerteágazóak, ezért sokszor nehéz eldönteni a helyes útirányt. Itt-ott homokos, majd fatörzsek leszáradt része áll ki a földből vagy a tüskés bozótok ágai karistolják az autó oldalát és haladni csak lassan lehet rajta.

Több falucskán is áthajtottunk és néhány helyen kérdezősködtünk is, hogy valóban jó irányba megyünk-e. Az egyik falunál csak asszonyok, fiatal lányanyák és gyerekek jöttek elénk, látszólag nagyon meglepődve, hiszen ilyen furcsaságot, mint mi még nem láttak. Adtunk nekik cukorkát, szappant, foszforeszkáló karperecet, házi készítésű sós sütit (Anyukám sütötte) és cserébe beinvitáltak a körbekerített privát területükre. Kedvesen leültettek minket a kunyhó előterében kialakított bridzsre, majd látván a gyerekeket eszembe jutott, hogy van nekünk színes ceruzánk és füzetünk is, így behoztam nekik, de megdöbbenésünkre még a felnőttek sem tudták, hogy mire jó. Én elkezdtem vele színes nyuszifigurát rajzolni és adtam oda nekik is a ceruzát, hogy próbálják, de nehezen értették meg, hogy mit csináljanak vele. Talán megzavarjuk ezzel őket, de ha megjönnek a férfiak és lesz köztük valaki, aki látott már ilyet és ennek hatására valamelyik gyerek még akár iskolába is fog járni. Ki tudja, hogy mit válthat ez ki belőlük. Időnk szűkös, ezért megköszönjük a vendéglátást és elköszönünk tőlük.

Már-már azt gondoljuk, hogy nincs sok hátra az útból,­ - mert azért nagyon fárasztó cikázni a bozótok és fák között - amikor Mamari faluból valószínűleg nem a jó úton jöttünk ki, így egy rövid szakaszt vissza kellett mennünk, hogy megtaláljuk a helyes utat. Végre beérkeztünk a megadott Fette Fouru falucskába, ahol már dobolnak is a helyi fiatalok és csak néhány Bamakos autó állt. Kiszállunk mi is, de annyira tetszik nekik a fehér ember és a beszédünk, hogy szinte folyton nevetnek. László fotózza őket, aminek a visszanézése még nagyobb örömöt jelentett nekik, ezért már mindenki akart egy fotót magáról, hogy megnézhesse. Nagy volt a vidámság és a ricsaj körülötte.
Mivel itt adományokat fogunk adni és a táborhely még odébb van, ezért tovább haladunk kb. 2 km-t a baobab fa alatti placcra, ahol még csak néhány Bamakos veri fel sátrát, így van terület és végre világosság, hogy kiválasszuk a táborhelyünket.

Ismét lapátos szar eltakarítás (na meg skorpió mentesítés), majd sátorépítés és főzőcske. László hamar elfárad, ami nem csoda, hiszen igen fárasztó vezetés volt a mai, ezért hamar elalszik. Én is csak a blogot írom meg gyorsan, hogy ne maradjak le addig, míg végre internethez jutunk. Lefekvéshez készülők, amikor kiderül, hogy Lászlónak hidegrázása van és lázas, így gyorsan gyógyszert adok neki és jól bebugyoláljuk. Remélem reggelre jobban lesz. Nekem meg a jobb karomon kiütések vannak, mint a nagyobb szúnyogcsípések, pedig isszuk a fertőtlenítő pálinkát.

Az éjszaka iszonyú, hörgős kiabálásra ébredtünk, ami pont a sátrunk mellől hallatszott. Nem mertem kinézni, hátha egy helyi pásztor akar kéregetni és esetleg nyomorék is, mert a hang, amit adott olyan volt. Reggel derült ki, amikor a szomszédainktól érdeklődtem és kiderült, hogy valaki holdkóros és ő kiabált az éjjel, de nem tudták felkelteni, hogy maradjon csendbe.

Megtett kilométer: kb. 300 km

12. nap - Határátlépés Afrika módra...

Mai napunk a türelemről fog szólni, hiszen az átkompozás a Szenegáli oldalra, a ki- és beléptetési procedúra biztosan hosszadalmas lesz. Viszonylag kényelmesen ébredünk, összepakolunk és nekivágunk a városi kavalkádnak. Elsőként bagettet veszünk a tavalyról ismert pékségben, amit azóta felújítottak, bár még mindig a földről adják a kenyeret és a papírt hozzá, viszont istenien ropogós

A városból való kikeveredés nem egyszerű, hiszen a GPS nem mutat utcákat, csak az irányt tudjuk. Próbálunk főúton maradni, hiszen az biztosabban kivisz a városból. Közben csacsis fogatok, bagettet fejükön vivő férfiakat, sódert áruló teherautókat, asztalos műhelyeket, gumis műhelyeket és még ki tudja mit látunk a poros út mentén. Végre kijutunk a városból, de az út állaga egyre rosszabb. Tele van kátyúval, a széle le van repedezve és a szembejövők nem szeretnek lehúzódni, hogy a keskeny, jobbnak ítélt szakaszon maradjanak. A környezet itt-ott homokbuckás vagy elláthatsz a nagy semmibe, viszont a homokot nagyon fújja a szél, az út csíkosan homályos a ráfújt homoktól. Sok helyen látunk összetört, kigyulladt autókat, megrogyott teherautót vagy például az egyik ellenőrzőpontnál két autónyi, felfegyverkezett katona állt, autóra szerelt gépágyúval, bemaszkolt fejjel, ami igen bizarr látvány.

Igyekszünk a kátyúkat kerülgetve elérni Rossot, ahol a rendőrök már terelik is a Bamakos autókat egy városszéli, poros útra, ahonnan mi külön sorból mehetünk a határra a kompolásra. Hát a sor hosszú és közben a 11 órás tűző nap süt ránk, semmi árnyék nincsen, de tudjuk, hogy ez több órás várakozás lesz, így beszélgetések alakulnak ki. Várakozunk és néha néhány métert haladunk csak előre. Katonák állnak az autók között és sorra kadót kéregetnek, mi inkább adunk, mint belénk kössenek.

Lassan eljutunk a komp előtti térre, ahol elkérik mindenki útlevelét, majd újabb várakozás következik. Az autókat átterelik egy másik placcra, mert állítólag ott lesz a vám- és autó-ellenőrzés. Ismét várunk, majd végre megérkezik az útleveles ember, akitől visszakapjuk, így kiosztás, majd jönnek a vámosok azok is ellenőrzik az útlevelet, majd felírják a rendszámot, majd jön egy másik az egy listából pipálja ki az autókat, majd várakozás, közben jönnek kadóért, telefonkártyát árulnak, pénzt akarnak váltani, nincs nyugta az embernek.
Mivel maradt egy kis ogujánk (Mauritán pénz), ezért László próbál alkudozni, de nagyon rosszul akarják váltani, nem közelítenek az elképzelések, ezért elszalad egy másoktól megtudott bódéhoz, hogy majd ott váltson. Közben pechünkre pont elindították a sort a kompra fel. Hát ez így nem oké, hiszen nélküle nem hajthatok fel, így nyomom a dudát, hátha tud igyekezni. Sajnos a katonák már nem engedtek fel a kompra, így erről lemaradtunk, ami plusz fél óra várakozás és hát már 16:30 van.

Ismét várakozunk, majd végre a kompon vagyunk, ami lassan átpöfög a túloldalra, majd ott leterelnek minket egy parkolóba, ahol újra a  várakozás kezdődik. Egy vámos elkéri az útleveleinket, majd László beszalad egy épületbe ügyet intézni. Itt még erőszakosabban kéregetnek, szólongatnak, rátapadnak az ablaküvegre, kopogtatják, körbefogdossák az autót és ezt sorba jön egy újabb, aki végigcsinálja. Most is úgy írom a blogot, hogy közben lógnak az autón a gyerekek, nyalogatják az üveget és jönnek a kéregetők és hiába nem foglalkozol velük, ők akkor sem adják fel.

Talán az útból ezt a részt nem kedvelem a legjobban, mert nincsen privát szférája itt az embernek, nehéz kipihenni a megviseltetéseket, hiszen vagy táborozunk a Bamakosokkal a pusztában, úgymond egymás "valagában" vagy lógnak rajtad a helyiek. Esélyed a magányos pihenésre csak egy esetleges szállodai szobában lehetséges, ami hát ritka lehetőség. Innentől legközelebb Bissauban lesz ilyen, így türelmesnek kell maradni.

A várakozás közben, a mellettem lévő helyi kisbuszos sofőrje is megunta már, hogy lógnak az autónkon, így rájuk szólt, amire lekoptak végre, megköszöntem neki, de újra jöttek és hála újra rájuk szólt, így kedveskedésből adtam neki egy baseballsapkát és tovább várakoztunk. Valószínűleg ők is határátlépés miatt várakoznak és hát a busz egyik hölgy tagja igen mérges, mert miattunk nagyon lelassult az ügyintézés. Ezt a sok időt már a helyiek is sokkalják, de hát ez van. Várunk tovább.

Néhány Bamakos unalmában konzerves dobozzal focizik a helyi gyerekekkel, közben alkonyodni kezd és egyre kevesebb Bamakos autó van már a parkolóban. Na meglátom Lászlót, aki boldogan robog a papírokkal, végzett, így megyünk. Izgatottan meséli el, hogy milyen tortúrája volt az ügyintézéssel, mert egy bizonyos nagykönyvbe nem találták meg a nevünket, ezért egy magyarul beszélő, fekete lányt kért meg, hogy segítsen neki valami papírt kitölteni, majd egy másik embernél ismét sorba állni, hogy ő megnézi a papírokat, de mindig valaki hozzászól, így elterelődik a figyelme és ezért minden nagyon lasssan halad. Egy kis szerencsével, addig kevergették össze-vissza az útleveleket, míg mi felülre kerültünk és ezzel a véletlenszerű manőverrel, sikerült azokat is megelőznünk, akik azzal a komppal jöttek át, amiről mi lemaradtunk.

Elindulunk az alkonyodó Szenegálba, egy kis pénzért kinyitják nekünk a határ vaskapuját és elénk tárul a fekete valóság. Színes kavalkádban szinte hömpölyög a tömeg, mindenhol árusok, szemét, por. Viszont meglepődésünkre tavaly óta megcsinálták az utat, így biztatóbb az előttünk álló kb. 100 km megtétele, hogy a kijelölt táborhelyre érjünk. Ahogy távolodunk a határtól, úgy kezd keskenyedni az út, megtűzdelve itt-ott kátyúval és sajnos a sötétségben ismét a csacsifogatosok, szürke-marhák és emberek kivilágítatlan rajzolatát kell nagyon figyelnünk.

Végre megérkezünk Podorba, ahonnan le kell térnünk az útról a szavannába a táborhelyig, csak ebben a fekete sötétségben nehéz rátalálni a bódék és emberek között a megfelelő földútra, aztán László dönt és lemegyünk a poros, csacsifogatos mellékútra, ahonnan a GPS szerinti irányba behatolunk a szavannába, homokos talajon kell a fákat, bokrokat kerülgetni, itt-ott gumi- és üvegdarabok, szemét és a homok is néhol egyre mélyebb. A vak sötétségben előtűnnek a reflektorok fényei, ahogy a többi Bamakos autó is keresgéli a helyes irányt, utol is érünk egy csapatot, de láthatóan nem jó felé haladnak, így balra meglépünk tőlük, mert tutira ott lesz a tábor és IGEN, megérkeztünk.

Pont a 042-es Zoli és Csilla mellé állunk be, akiket üdvözlünk és ismételten megköszönjük nekik a B2 Beachi segítségüket, adunk is nekik egy palack házi pálinkát hálából, ami talán pont jól is jön nekik, hiszen Zoli nagyon fájlalja a hasát. Kicsit beszélgetünk, majd megkeressük a szimpatikus alvóhelyünket, ami éppen a 009-es Apa-lánya mellett van. Elsőként lapáttal megtisztítjuk a talajt a sok szartól, tüskés ágtól, majd kipakolunk, mert ma meleg ételre vágyunk, így a menü egy sűrű, paradicsomleves lesz. Közben megérkeznek a helyi fiatalok, leginkább lányok, akik szolidan próbálnak barátkozni, adunk is nekik Hunland-os foszforeszkálós karperecet, meg jegyzettömböt és közben videózunk. A hőmérséklet is kellemes a piknikezéshez, így szívesen ücsörgünk még a csillagos ég alatt.

Megtett kilométer: kb. 315 km

11. nap - B2 Beach fogságából...

Reggel 7:30 felé ébredeztünk, mert szóltak, hogy szedjük hamar össze magunkat, mert a víz ismét felfelé jön, így mihamarább ki kell menni a B2 Beachről. Gyors pakolászás, de ismét a homok visszatart minket az indulástól, így mentésre szorulunk. Már csak néhány autó és a katonák maradtak ott, de szerencsénkre akadt segítő, akik már este is kihúztak a bajból. Látszólag persze nem örülnek neki, hiszen így ők sem tudnak miattunk haladni, de azért nem hagynak ott minket. Kirángatnak a kemény homokos részre és már sietünk is, hogy a dagály előtt elérjük a partról kihajtót, hiszen nem szeretnénk itt ragadni.

László ismét beindul és nyomja neki, mert a lendületben jobban megy az autó, de idén több a víz-mosott hullámzó, azaz buckás rész van, ami ugyancsak megdobja az autót, főleg nagy sebességnél. Próbálom fékezni a szövegemmel, nem nagy hatással, míg egy keményebb, kb. 15 cm-es homokfalat nem tudott kikerülni és nekicsapódott a bal első kerekünkkel, ami rögtön defektes is lett. Hoppá, na most mi lesz, hiszen a víz egyre feljebb van már és hát a kerékcserére nem sok időnk van. Megpróbál a lehető legmagasabb pontra felállni, ahol még kemény a talaj. Persze én bemondom CB-n, hogy a 049-esnek defektje van, de még vannak mögöttünk, akik tudnak benne segíteni, hiszen megelőztük őket.

Már pattanunk is ki az autóból és dobáljuk ki a csomagokat, hogy ki tudjuk venni a pótkereket. A homokban az emelő besüllyedne, így a homokvasat tesszük alá (ismét hasznunkra vált, hála Lacinak), közben beérnek minket a korábbi segítőink és ismét indul a csapatmunka, még az egyik katona is beáll a csapatba, bár ő látszólag nem túl nyugtalan a dagály miatt, csak mutogatja a vizet. Mentő csapatunk férfi tagja, már kézzel emeli az autó elejét, hogy aláférjen az emelő és a homokvas is, majd a levétel után meg kiásták a kerék helyét, hogy ne kelljen magasabbra megemelni az autót. Köszönjük ismét neki a segítséget.

Hát túl vagyunk a kerékcserén, már csak a megfelelő kihajtót kell megtalálnunk, amin tudjuk, hogy ismét elakadásveszély lehetséges. Mielőtt nekiugranánk leállunk és begyalogoljunk a szakaszt, közben a halász falucskából már jönnek is a helyiek, hogy némi kadót kérjenek és közben mutogatják az irányt, hogy merre menjünk. Lendületet veszünk és nagy gázzal túljutunk a kritikus részen. A falu szélén már konvojba állnak a Bamakos autók és bevárják a teljes stábot, mert innentől ismét csak a katonai kísérettel haladhatunk tovább.

A sorbaállás közben előkerülnek a légkompresszorok, hogy a homok miatt leengedett kerekeket felfújjuk. Szerencsénkre, nekünk is adtak kölcsön egyet. Lassan végre elindul a konvoj a város melletti szállásunk felé egy poros földúton haladon a tenger felé. A tűző nap alatt előtűnnek a Bamakos autók és sátraik. A Campingnek nevezett placcon, csak egy épületecske áll és egy bódé tetején lévő tartályba pedig éppen öntik be a tengervizet (ezt utólag tudtuk meg) vödrökből, az a tusoló.

Barátsággal üdvözölnek a 052-es fiúk és a székely csapatok is, akik még egy tányér meleg levessel is megkínálnak minket egy kis élménybeszámolóért cserébe. Jól esik a leves és az érdeklődés is, de tudjuk, hogy haladnunk kell a városba, mert gumit kell szereltetnünk. Elköszönünk tőlük és indulunk "magányosan" a városba. Mivel tavaly már a Bulangás fiúkkal egy kedvező szálláshelyen voltunk, így megcélozzuk azt most is és csak a szállás megléte után megyünk szereltetni, váltani és tankolni.
Mivel a GPS-ben semmilyen utca jele nem szerepel már, ezért csak az irányt tudjuk tartani, de a poros, szegényes utcákba kanyarogva végül odatalálunk és már nyitják is a vaskaput, hogy be tudjunk állni a zárt udvarba. Megmutatják a szobát (egyenlőre sötétben, mert csak 5 után lesz áram), ami a tavalyival szemben lévő lesz és még tusoló is van benne. Szuper, boldogság (bár ezt a szobát Európában nagyon lehúznák, de ez itt Kánaán). Megérdeklődjük, hogy hol van gumiszerelő (a következő sarkon lesz), hol lehet váltani (kb. 100 méterre) és már megyünk is intézni.

A gumis műhelynek a kilógatott felnik díszei a cégére, így hamar meglátjuk. Készségesen és azonnal nekilátnak, feszítővassal, nagykalapáccsal és számunkra ismeretlen módszerekkel, a felnin lévő sérülés résébe egy nejlonzacskó darabkáit tömködik, felfújják a gumit, majd vízlocsolásos módszerrel mindkét oldalát átellenőrzik. A felni és a gumi között szivárgást találtak, ezért egy óriási pajszerral rávágtak a gumira és már kész is. Egy kis alkudozás, fizetünk, kadót adunk és robogunk tovább váltani és tankolni. Sajnos sok a ragadós ember, vagy eladni vagy koldulni akarnak és már tapadnak is rád. Végre megtaláljuk az autómosós fiút is az út mentén, így már szépülünk is, de inkább a tengervíz és por keverékétől szeretnénk megszabadulni.

Visszaérkeztünk a szállásra és beültünk a hűs kerti helyiségbe, hogy egy kicsit wifizzünk. Vannak itt már Bamakosok is, így már kezd kialakulni egy kis traccsolás. A net nem túl gyors, de próbálok még fotókat is feltölteni.

Itt tudtuk meg, hogy mi fán terem a wifi:

Ez pedig a villanyfa, ami ha megnő villanyoszlop lesz:

Megtett kilométer: kb. 155 km