Búcsú a többiektől, mi maradunk

Hajnalban keltünk, mert a 059 és a 040 csapatok autóeladás hiányában, elindulnak hazafelé. Mivel maradt néhány személyes holmink, amit nem akartunk eladni, de nem is tudjuk repülővel hazavinni, így őket kértük meg a hazafuvarra, ami sok-sok pálinkába kerülhet nekünk, de megéri. Kicsit megcsúszva tudtak elindulni a konvojhoz képest. Fájó szívvel búcsúztunk el tőlük, hiányozni fog a társaságuk, humoruk, jól összerázódtunk velük a hosszú út alatt.

Victor azt ígérte, hogy reggel 9 órára értünk küld valakit, hogy megmutassa nekünk a nyomdáját, de 9:20-kor sem jött értünk senki, így taxit fogtunk és bementünk a Malaika Hotelbe, ahol a 003-as fiatalok laktak, hátha a napi programjukhoz tudunk csatlakozni, de amire odaértünk már elmentek, így a szállodába elkértük a wifi kódot és nekiláttunk az internetezéshez. Mivel lefárasztott minket az előző nap, így jól esett egy kis láblógatás, semmittevés, így estig ott ragadtunk, míg a fiatalok is visszaértek a szállodába.

Este elmentünk egy közös kis sétára, majd beültünk vacsizni egy helyi kis étterembe, ahol óriási hamburgert adtak. Vacsi után fogtunk egy taxit, hogy hazamegyünk a repülőtér melletti szállásunkra. Mivel itt a taxiba ülésnek 250 szefa/fő a tarifája, így a taxisok szeretnek minél több embert felvenni a kocsiba, így mi már utas mellé ültünk be. Ilyenkor sorrend szerint teszik ki az utasokat, így letérve a mi útvonalunkról, egy sötét kis utcába rakta ki az előző utast, majd néhány utcát továbbhaladva megállt az út szélén a taxis, kiszállt az autóból, az ablakon keresztül visszaszólt, hogy mindjárt jön és otthagyott minket a sötét autóban. Nálunk a nagy fotóstáska, na meg egy kis kp., kezdtem türelmetlenkedni, majd sikerült Lászlót meggyőznöm, hogy szálljunk ki az autóból és intsünk le egy másik taxit, mert ez így nem szimpatikus. A következő taxis már rendben elvitt a szállodáig, így végre hazaértünk.

Autó nélkül, szabadon...

Reggel úgy döntöttünk, hogy mi is kimegyünk arra a bizonyos autópiacra, mert sok olyan dolgunk van, amit kénytelenek leszünk eladni, hiszen nem tudjuk hazavinni. Gyorsan kipakoltuk az autóból a fontosabb dolgokat, amit nem akarunk eladni. Útközben László az egyik fényképezőgépről letöltötte még a képeket meg a videókat, majd beálltunk a focipályán kijelölt helyre. Azonnal odajött hozzánk a kormány egyik embere, hogy rákérdezzen mit keresünk mi itt, mert az autót ők akarják tőlünk megvenni, hiszen tegnap már megegyeztünk. Megnyugtattuk, hogy csak az egyéb kellékeinket szeretnénk eladni.

Hát jöttek is az érdeklődők, akik közt persze több volt az alkalmat leső vagy kíváncsiskodó, mint a valós vevő. Nehéz volt úrrá lenni a káoszon, ahogy meglepték az autót, persze László próbálta állni a sarat és megmondani mindenre a megfelelő összeget. Egy srác igen erőteljesen beállt az autó hátuljához és elkezdett rendezkedni, hogy mi van eladó, dudálgatott közben az általunk vitt levegős kürttel és egy kis haszonért cserébe, menedzselni kezdte dolgainkat, némi sikerrel.

Szemem közben folyamatosan járt és futkostam az egyik kocsiajtótól a másikig, hogy átlássam a helyzetet, mígnem egy pillanatban azt vettem észre, hogy a becsukott kocsi üléséről eltűnt a videózáshoz mikrofonnal, lámpával felszerelt Nikon fényképezőgépünk, az egyetlen olyan érték, ami nem eladásra volt nálunk. Pánikhangulatban azonnal szóltunk a kormány emberének, aki leginkább sajnálatát fejezte ki, majd futottunk a helyi, jelenlévő rendőrökhöz is, de ők is csak annyit mondtak, hogy jobban kell figyelni és fejüket rázták, hogy nincs mit tenni. Én azonnal elkezdtem a piac területén lévő táskás feketék táskáit megnyomkodva ellenőrizni, hátha ki tudom tapogatni benne a fényképezőgépet, persze ez többeknek nem tetszett. Volt, aki megmutatta, hogy mi van benne, de sajnos nem jártunk sikerrel. Hát ez egy komoly veszteség nekünk, amit nehezen tudtunk benyelni. Közben próbáltuk előkeríteni azt a kis menedzseres fazont is, hátha benne van a keze a dologban. Sikerült rátalálnunk a piacon, azonnal felajánlottuk neki, hogy fizetünk érte, ha előkeríti a fényképezőgépet nekünk. Persze egyből előleget kért érte és az általa rég kiszemelt, ütött-kopott, alumínium lábast, mivel az ügyintézésért telefonálgatnia kell, meg taxizik is, hát adtunk neki 2000 szefa-t (kb 1000 Ft) na meg a lábost (ez már nem oszt nem szoroz ekkora veszteségnél) és leírtuk a pontos gépadatokat, na meg a hotel nevét, ahol megszálltunk.

Újra elkezdte a csomagtartós menedzselést az autónál, amire ismét egy hatalmas káosz lett körülöttünk, sőt még egy fizetett-nem fizetett feszültség is generálódott, így rendkívül ideges lettem és mint egy kölykeit védő anyatigris, mindenkit ellöktem az autótól és kiabáltam, hogy FINISH, mert nem szerettem volna nagyobb kárt, mint ami eddig is ért minket, illetve elege lett az embernek ebből az alkudozós, lökdösődős helyzetből. Becsuktuk az autó ajtajait és végre távoztunk a helyszínről. Közben ismét előkerült Victor, aki ajánlatot tett az autónkra és jelezte, hogy ő szívesen megveszi tőlünk az egyéb dolgainkat is, így átautókáztunk a központi, Azalai szállodához.

Itt a parkolóban várakozott már több autó is és persze itt is előkerültek a kíváncsiskodó, alkudozó feketék is. Victor nyugtatgatott minket, hogy mindjárt jön a Miniszter asszony és fizetnek, addig átnézi ő is, hogy mink van még eladó. Sikerült egy összegben megállapodni vele, így már csak a fizetésre vártunk. Szép kényelmesen intézkedtek, és kb. 1 óra telhetett el mire végre megérkezett a Miniszter asszony is és a mi autónkhoz jött elsőként.
Szerette volna lealkudni, de mi nem engedtünk, hiszen tényleg nem akartuk eladni, végül rábólintott. Besétáltunk a szálloda recepciójához és ott vártunk egy kis hideg cola mellett, hogy Victor a presszó másik sarkában átvegye a Miniszter asszonytól a kialkudott összeget, majd odasétált hozzánk. Meglepődtünk, amikor az összeggel teli boríték, kicsit nagyobb volt mint amire számítottunk, mert mi csak Euróban szeretnénk megkapni az összeget, de kiderült, hogy ugyan Euró, de tele volt 5, 10 és 20 Euróssal, ezért volt ilyen vaskos a boríték. Végül kiszámoltuk, átvettük, aláírtunk és megbeszéltük, hogy mi egy bankba szeretnénk elsőként menni, majd csak utána a hotelba, hogy kipakoljunk a kocsiból és átadjuk Victornak az autót. Elindultunk (elől egy autóba Victor és egy sofőr), majd megálltak egy épület előtt, ahová bement Victor az autó papírjait intézni. Mivel már délután 3 óra volt, arra gondoltunk, hogy mi addig keresünk egy bankot, nehogy bezárjon és kitegyük magunkat egy készpénz ellopási lehetőségnek. Közben összefutottunk Robival is a (059-es csapatból), aki befeküdt a csomagtérbe hozzánk, hogy segítsen a banki ügyintézésben. Találtunk egy WesternUnion feladó helyet, de soknak tűnt a kezelési költség, így tovább keresgéltünk. Útközben a 003-as fiatalok közül találkoztunk Barbival és Ádámmal, akik bőröndöt akartak venni, ők is felkapaszkodtak a kocsira, Robit visszavittük az étteremhez, ahol felvettük és a fiatalokkal továbbmentünk egy bankhoz. Mivel Barbi tudott franciául, Ádám meg spanyolul, sikerült megértetni a bankban, hogy mit is szeretnénk, így ők leléptek, hogy folytassák a bőröndvásárlási projektjüket, mi pedig maradtunk és várakoztunk.

Az afrikai tempóban haladt az ügyintézés, de kiderült, hogy kellenek az autó papírjai is a tranzakcióhoz, így telefonon hívtuk Victort, aki rövid időn belül megjelent és egy kézzel írt papírt adott le, mint hivatalos papírt az ügyintézéshez, de ez is elég volt hozzá. Már bezárt a bank, amire végeztünk és azt ajánlották nekünk, hogy ne hagyjuk el a várost addig, amíg a tranzakció nincs meg (ez kb. 48 óra), hogy tudjunk még intézkedni, ha gond volna az átutalással.

Elmentünk a hotelhez, ahová már Victoron kívül megérkezett a Miniszter Asszony fia és testőre is. Türelmesen megvárták, amíg kipakoljuk a személyes dolgainkat a hotel udvarára és közben lelkesen elkezdték lehúzgálni a matricákat az autóról. Nagyon barátságosak voltak velünk, Mama és Papa lett a nevünk és a végén még csoportképet is készítettünk. Amire felocsúdtunk már ott álltunk a kis csomagjainkkal, autó nélkül, szabadon.... és most hogyan tovább?

Csomagjainkat bepakoltuk a szobánkba, koccintottunk egyet a maradék kis italunkkal, hiszen sűrű volt ez a nap. Közben megérkeztek a többiek is a szálláshelyre (059, 040), hiszen estére a román szállásadónkkal meg lett beszélve egy helyi szokások szerinti vacsorázás, amire Csabi (059) az autójuk eladása miatt, csak késve tudott megérkezni, kicsit csalódottan. Azt mondta átverés az egész, nem adták meg a beígért pénzt, és elege van, holnap hazaindulnak.
A vacsora egyébként nagyon ízletes volt, kint tálaltak nekünk a kertben, a csillagfényes ég alatt, szúnyogok, macskák és kutyák társaságában.

Közben telefonáltak a 003-as fiatalok, hogy ők is eladták az autójukat és Csabinak felajánlanának néhány hasznos kelléket, amiért menjen be hozzájuk a Malaika Hotelbe, ezért vacsi után autóba ültünk és a fiataloknak segítve, lehoztunk a szállodai szobájukból lifttel, a recepción keresztül hi-lift jack emelőt, rántókötelet, ami egy nagy fekete zsákban lapult, lapátot és baltát, ami miatt elég röhejesen néztünk ki.
Mivel a visszaútra is tartogattunk osztogatható ajándékokat, úgy gondoltuk, hogy Zalánnak adjuk, hogy vigye haza a falujába, így még este bevittük a szállodába azt is neki.
A mozgalmas nap után jól esett végre ágyba keveredni.

CÉLBA ÉRTÜNK!!!

Hajnalban dobszóra és a helyiek hangos beszédére ébredtünk, akik a sátrak és autók között bámészkodtak. Így nehéz diszkréten megoldani a reggeli készülődést. A mai nap már a célba érés napja, de az üzemanyagot még Gabuban vásárolnunk kell. Itt már felvezető autóval is találkoztunk, sőt az út szélén a helyiek egyre lelkesebben fogadják az autókat. Az első benzinkútnál megálltunk tankolni, sőt még autót mosni is lehetett. Az utunk során ez az egyik legkulturáltabb kút volt, pedig egy szegény országban vagyunk.

Ahogy haladunk Bissau felé egyre nagyobb a tömeg és a rendőri irányítás, hát itt nagyon készültek ránk. Zenekar, tacepaók és a helyi TV egyenesben közvetíti a célba érkezést, nagy a tömeg. Háromsávos, széles úton haladunk a cél felé, távolban már látható a sárga Budapest-Bamakos kapu. Mindenki dudál, kiül a kocsi ablakába vagy a tetejére, fotóz vagy videózik, végre célba értünk, hát ez itt a szó szoros értelmében a hősök tere lett. Hősiesen viseltük a port, zötykölődést, a gumiproblémákat, határátlépési kihívásokat, gyűrtük a kilométereket, versenyeztünk az idővel és a technikával, az autónak is bizonyítania kellett. Teljesítettük, de van még egy visszaút is előttünk.

Félreállunk az árnyékba, hogy üdvözöljük útitársainkat is, majd elszaladunk a megadott Hotelba, hogy érdeklődjünk, ugyan tényleg szép, de nekünk drága, így visszamegyünk a többiekhez. Már a leparkolásnál érdeklődnek tőlünk az autó eladási ára iránt, mi mondtunk egy plafon árat, majd betértünk az étterembe sörözni. Kb. 10-15 perc múlva utánunk jöttek, hogy érdekli őket az autó, mutassuk meg. Persze mondtak elsőre egy padlót, majd folyt az alkudozás, végül adtak egy elgondolkoztató ajánlatot, amire még alszunk egyet, illetve megkérdezzük a vámpapír költségét is a szervezőktől, mert azt mondták, hogy anélkül ne adjuk el, mert bajunk lehet belőle. Megadta a telefonszámát a pali, majd elmentünk szállást keresni, közben persze járt az agyunk, hogy akkor mit hogyan viszünk haza, illetve tartunk meg magunknak. Annak mindketten örülnénk, ha nem kellene hazazötykölődni, hanem repülnénk és tény, hogy az autóra ez után az út után költeni kellene. Na majd meglátjuk, hiszen ez még csak egy ajánlat.

Közben a szálláshelyek vészesen fogytak a központban, illetve nagyon felnyomták az árakat, így mi elindultunk a repülőtér felé, ahol találtunk egy egyszerű hotelt, ahol a tulajdonos egy fehér, román nő és nagyon megörült Vilyéknek, akikkel azonnal csevegésbe kezdett. Beinvitált minket a házába egy kávéra is, közben a gyerekei sürögtek-forogtak, hogy a szobák legyenek rendben. Kedélyesen elbeszélgettünk, már kezdtünk türelmetlenkedni, hiszen le szeretnénk fürdeni és időben beérni a városba vacsorázni és a záró ünnepségre is még oda kell érjünk. Végül a kevés szoba miatt Vilyék a privát részben kaptak helyet. Gyors fürcsi és már rohantunk is be, mert nagyon éhesek vagyunk.
A belvárosban letettük az autókat, hogy gyalog keresünk éttermet és közben összefutottunk a 003-as fiatalokkal is, akik egy kísérővel mennek a ceremónia helyszínére, így akinek volt hely az beült az autójukba, akinek nem, az felkapaszkodott az autó oldalára (hiszen ez itt divat) és így szinte visszaautóztunk a szállásunk felé. Itt már nagy volt a tömeg, szólt a zene és sok volt a biztonsági ember is. Összetoltunk asztalokat, majd hoztunk magunknak italokat, amiért most nem kellett fizetnünk. Itt voltak Bissau fontos emberei is, a Miniszter Asszony és előkerült az az illető is, Victor, aki ajánlatot tett az autónkra és ismét megerősítette azt, sőt kiderült, hogy pont a Miniszter Asszony szeretné megvenni, akivel beszélt is, így kezdtük komolyra venni az ajánlatát. Közben helyi táncosok egy igazi showt mutattak be, ami rendkívül látványos és hangulatos volt. Kaptunk egy kis tányér ételt is és közben egyre lazább lett a hangulat.
Az autó eladása kapcsán, minden információt próbáltunk beszerezni a szervezőktől és kiderült, hogy az eladás lehetősége realizálható. Másnap reggel lesz egy hely, ahová az autókkal be kell állni, mint egy autópiacra, de nekünk nem, mivel már van vevőnk, aki délután a hotelhez jön fizetni. Hát ez egy kis fejtörést fog jelenteni, hiszen nem így készültünk, de a jó ajánlatot nem szeretnénk elszalasztani.
Hajnalig maradtunk a partin.

Nemzeti Park vagy mi?

Végre lehetett egy kicsit tovább aludni, mert csak 10 órakor volt a rajt. Mivel lehetett csónakázni a Gambia folyón, így a csapat úgy döntött, hogy nem hagyjuk ki. 20 fővel indul a hajó, de két turnus is összejött rá, így várakoznunk kellett, amíg az első csapat visszaér. A folyón az állatvilág igen csekély volt, épp csak víziló fülét vagy vízfodrozódást láthattunk. Szinte teljesen kiürült a tábor, mire elindultunk a parkból kifelé. Persze ismét csak vezetővel lehetett kimenni a parkból, de mi szerettünk volna állatokat is látni, ezért egy másik úton indultunk el. Egy tisztáson láttunk varacskos disznót, néhány marabut és antilopot. A vezető ezért a kis letérőért ismét pénzt akart kérni tőlünk, így visszaindultunk a régi úton.

Amikor kiértünk az aszfaltra derült ki, hogy a csavaros kerekünk nagyon ereszt, le kell cserélni, így félreálltunk szerelni. A legegyszerűbbnek az tűnt, hogy a gumijavítóval befoltozzuk a lyukas gumit és felpumpálva visszatesszük. Próbáltuk az eseményt ismét fotózni, de a fényképezőgép össze-vissza exponált, valószínűleg a rázkódástól és a sok portól valami elromlott benne.

Nagyon meleg volt a tűző napon és aszfalton, ahol a semmiből ismét ott termettek a helyi kíváncsiskodók. Közben a kannákból tankoltunk az autókba, mert innentől mi húzzuk őket az üzemanyag spórolás miatt, de kb. 120 km után újból kifogyott, így ismét megálltunk és sikerült még 20 litert vásárolni egy kisbuszostól üzemanyagot. Sajnos a mi autónk egyre erőtlenebb, így túl sokáig nem tudtunk vontatni, na meg a kegyetlenül nagy kátyúk miatt sem.
Már sötétben értünk a határhoz, ahol a legfontosabb dolog az ajándék, egy-egy baseball sapkáért már nyílik is a sorompó. Még néhány kilométert kellett haladnunk a megadott táborhelyhez, ami egy falusi iskola udvara volt. A bejutást már egy helyi autó is segítette, mert hatalmas volt a tömeg és a por. Már sok Bamakós állt egymás hegyén-hátán, közben előkerültek a 059 és 040 csapatok is és benavigáltak minket egy kisebb udvarra, hogy közel álljunk egymáshoz. Ismét előkerült a pálinka és beindult az esti élet. A helyiek doboltak, zenéltek, az asszonyok táncoltak, a gyerekek futkostak a tömegben. Főztek is nekünk valami húst rizzsel, amit meg is kóstoltunk, az íze jó volt, csak a hús ment bele az ember fogába. Találkoztunk azzal a fiatalemberrel (Zalánnal), akivel riport is készült már és magyarként itt lakik, akivel beszélgettünk egy kicsit a helyi szokásokról. A jó hangulatban néhány vállalkozókedvű fehér ember is beállt táncolni a helyiek közé, akik barátságosak voltak.

Kútba esett álom...

Indulás után, bementünk Velingara iskolájába, hogy átadjuk az ajándékokat. A 003-as fiatalok az előtérbe ücsörgő asszonynak adták a szatyrokat, mert ő gyűjtötte be, de ez így személytelennek tűnt, ezért László úgy gondolta, hogy mi inkább osszuk szét. Hát lehetetlenség volt a sok erőszakos gyereket fegyelmezni, szétkapkodták a kezünkből, széttépték a zacskót, ez sem volt így jó élmény, viszont lehetett őket fotózni.

Mivel ma még el kell érnünk világosba a Niokolo Koba Nemzeti Park bejáratát, ezért nekivágtunk a bozótos szavannának. Mivel ma is csak falvak nevei szerint lehetett haladni, így a sok földútból kellett kiválasztani a jót, illetve kérdezősködni kellett több helyen. Több faluba láttuk, ahogy csoportosan húzzák a vizet 40-50 méter mély kútból, így az egyiknél lelassítottunk, hogy tudjunk fotózni. Fotózás közben egy nagy ütést éreztünk és az autó jobb eleje lesüllyedt. Kiderült, hogy belehajtottunk egy kútgyűrűbe, így a jobb kerekünk a levegőbe lógott, felülve az autó a első differenciálművére.

Hát a nézegetésnek meg lett az ára, de azonnal van segítség, mert itt vannak velünk a 003-as fiatalok. A helyiek kézzel azonnal emelgetni akarták az autót, de nem engedtük. Elő az emelőket és indul az ötletelés a megoldásra. A homokvasat tegyük a kerék alá a kútgyűrű szélére, csak meg kell emelni az autót. Ezt több lépcsősen lehet csak megcsinálni. Közben befutottak más Bamakósok is, fotózták és videózták az eseményt. A helyiek is nagyon kíváncsiskodtak, körbe álltak minket. Persze László nem adta fel és sikerült a homokvason kifarolni a kútgyűrűből, melyet tapssal ünnepeltünk. Szerencsénkre nagyon lassan mentünk bele, így nem lett semmi baja az autónak, haladhattunk tovább.

Végre elértük a főutat is, ahol már lesznek nagyobb falvak, hogy tankolni tudjunk. Az első kútnál viszont kiderült, hogy egész Szenegálba nincs gázolaj, így a futam nem fog tudni haladni, mert csak hétfőre várható az üzemanyag. Elkezdtünk számolgatni, hogy kinek mennyi üzemanyaga van, mennyit fogyaszt az autója és hány kilométer van még a célig és úgy döntöttünk, hogy a következő nagyvárost megcélozzuk. Útközben Lászlónak  zseniális ötlete támadt, hogy felváltva húzzuk egymást legalább az aszfalton, így üzemanyagot spórolunk. Meg is álltunk az út szélén, hogy összekötjük egymást, közben Marci leintett egy kamionost, hogy tőle is vegyünk üzemanyagot. Sikerült az alku, így lett +25 literünk ráadásnak, persze azért marad a vontatás is, az a biztos.

Tambacoundába már nagy a káosz a benzinkutak környékén, sok a félreállt autó, köztük Bamakós is, na meg a vérszemet kapott helyiek ajánlatai. Veszünk vizet és kenyeret, majd haladunk tovább, hogy még időben elérjük a park bejáratát. Ha az üzemanyaghiány miatt kényszer pihenőnk lesz, akkor inkább Simentinben szeretnénk ragadni, mert ott lesz látnivaló és szállás is.
Elértük a bejáratot, de csak 5 autónként és kísérővel lehet bemenni, na persze meg pénzért. Elég nehézkesen mentek a dolgok, közben az autóknál a folyamatosan kolduló gyerekek. Végre elindulhattunk befelé, de egy nagyon hosszú és rossz út vezetett be a szállásokig, persze üres szoba már nem volt, így marad a kocsiban alvás. Viszont voltak olyan rendesek, akiknek már volt szobájuk és megengedték nekünk, hogy használhatjuk a fürdőszobájukat, igaz csak hideg víz van, de ebben a melegben tökéletes felüdülést jelent. Felfrissülve beültünk az étterembe egy meleg vacsorára, ami sült csirke volt csicseriborsóval és egy banán desszertnek. Jól esett a kiszolgálás, egy kis kényelem. Már készülődtünk a lefekvéshez, amikor betoppant a másik két csapat is és azonnal beindult az élménybeszámolós, pálinkás este.