Kadókat kaptunk az eltávozó Bamakosoktól

Napról-napra fogynak a fehér emberek Bissauból, csak mi és még néhány csapat maradt itt a végére, akik ugyancsak nem tudták eladni az autóikat.

Szerencsénkre az eltávozók gondoskodtak rólunk és felesleges dolgaikat vagy amit már nem tudtak hazavinni vagy nincs idejük kiárusítani, ránk testálták. Így tettünk szert a francia síszálloda üzemeltetőjétől, Jánostól újabb gázfőzőre, poharakra, tányérokra, több doboz juice-ra, francia konzervekre, hálózsákra, ásványvízre, szörpre, citromlére és még napszemüveget is kaptunk tőle. A Mercis Tesók is megajándékoztak minket pálinkával, májkrémkonzervekkel, zacskós levesekkel, rizzsel, müzliszeletekkel, konzervekkel, mazsolával (mivel mazsolák vagyunk), papír-zsebkendővel, ami nagyon hasznos volt, mivel mindketten felváltva náthásak lettünk. A Dokitól is kaptunk pálinkát, Krisztiánéktól pedig egy karton ásványvizet, amikor az autójukat végre megvették tőlük.

Így most ezen adományokon élünk és nagyon köszönjük Bamakos barátainknak, reméljük csak addig maradunk itt, amíg kitart készletünk.

16. nap - CÉLBAÉRTÜNK!

Reggel szinte elmenekültünk a focipályáról, mert a helyiek jöttek mindenfélét összeszedni. Már arra is kértek, hogy a rajtunk lévő ruhákat vegyük le és adjuk nekik, a másik meghökkentő, hogy mi zsákokba összegyűjtjük a szemetet ők pedig mindegyiket sorra kiborogatják a földre és úgy mazsoláznak benne. Végre kiszabadulunk a falusi turizmus fogságából és útközben rátaláltunk egy szép kis vizes területre, ahol kifújhatjuk magunkat.

Még néhány kilométer van hátra a földúton, ami után az első lehetőségnél lemosatjuk az autónkat egy igazi, helyi mosóban, így csili-vilin haladunk tovább már a betonon.

Megérkezünk egy ellenőrzőponthoz, ahol már több sorban állnak az autók és hatalmas a káosz. Már az út mellett is jönnek-mennek az autók. Lassan haladunk valamit előre, míg kiderül, hogy ki kell tölteni egy papírt, hogy beengedjenek a városi zónába. Ez egy hosszadalmas ceremónia volt, de a megkapott papírt hiányosan ugyan, de kitöltve visszaadtuk és lassacskán kikeveredtünk a káoszból. (Utólag megtudtuk, hogy itt az autó forgalmi engedélyét is elkérték, ami helyett egy ideiglenes papírt állítottak ki, amivel járkálhatsz Bissauba, erről mi nem is tudtunk abban a káoszban, így nekünk ilyen nincs.)

Beérkeztünk a város széli repülőtérhez, ahonnan már nem engedték tovább a Bamakos autókat, így hosszú sorba összetorlódtunk. Közben László elszaladt a körforgalomban lévő szálláshelyünkre, hogy biztosan legyen szobánk éjszakára, bár kedves barátunk, Vily is már jelezte nekik telefonon. Minden oké, szállásunk már van csak célba kell még érni. Mivel Bissauban éppen 4 napos karnevál van, így sárga színű papírmaszkokat és pólókat osztogattak. Végre elindulhatott a sor, elől ment egy zenés kamion, majd lassacskán beértünk a város egyik körforgalmához, ahol fel volt állítva a Bamakos kapu. Forróság, tömeg, várakozás és a célba érés mámora, teljesen leszívta az ember energiáját. Idén koncentráltunk rá, hogy legyen rólunk célfotó, így szerencsénkre a román csapat egyik tagja éppen ott sétált, aki készséggel segített nekünk ebben (nagyon köszönjük neki).

Az idei befutónk fényét elvette a városi karnevál, most nem volt akkora fogadtatásunk. A célba érés helyszíne is most egy kisebb téren volt, ahol el se fért ennyi autó, így szinte azonnal szétszéledtünk erre-arra. Közös örömujjongás se volt, mert magunk voltunk, de se baj kicsit leparkoltunk, ezzel az autót mutogatva, majd lassan begurultunk az Azalai Hotel udvarára, ahol már több Bamakos autó is állt. Itt futottunk újra össze a Citroenes csapattal, akiknek már nem jutott szoba, illetve sokallták is, így szóltunk nekik, hogy a román nőnél, ahol mi leszünk még van egy üres szoba jöjjenek oda velünk. Elindultunk az egyre zsúfoltabb városon át kifelé a repülőtér irányába és útközben láttuk, hogy rengeteg rendőr, katona és nemzeti gárdista fogott körbe egy Bamakos autót. Gondoltuk talán balesetük lehetett, de megállni nem tudtunk, mert tovább hajtottak minket. (Utólag megtudtuk, hogy valamilyen ismeretlen okért megverték és 5 órára bilincsbe is verték őket, pedig egy korosabb, angolul remekül beszélő nő volt, aki segélyeket hozott Afrikának.) A tömeg hatalmas, szinte már-már ijesztően sokan vannak az utcákon.

A régi szálláshelyünkön barátsággal üdvözöl minket a tulajdonosnő és az udvarban látjuk, hogy más Bamakos autó is áll, de szerencsénkre a helyünk és az üres szoba még meg volt. Nagyon szeret beszélgetni a tulaj és Erika készségesen el is beszélget vele, sőt beinvitálja őket is a házába (ezen mi is átestünk tavaly, idén kihagytuk). Kipakolunk a szobába és elővesszük a Bulanga Team-től rajtnál kapott aszalt-szilvás Unicumot, hogy a hagyományt megtartva igyunk ebből a meleg nedűből. Koccintunk és kiülünk a kerti asztalhoz, hogy a közben kellemesen hűsülő levegőn kipihenjük az út fáradalmait és beszélgessünk útitársainkkal.

Mivel este 8 órára volt meghirdetve, hogy a helyi Lenox nevű szórakozóhelyre kell menni a Budapest-Bamako Rally Futam hivatalos záró rendezvényére, ezért összekaptuk magunkat és elindultunk taxit fogni a zsúfolásig emberekkel teli utcára. Kiderült, hogy a városban nem lehet autóval közlekedni, mert szinte mindent lezártak a rendőrök és katonák a karnevál miatt. Azért akadt egy helyi kisbuszos, aki némi alkudozás után bevállalta az öt fős társaságot és betuszkoltuk magunkat egy iszonyúan lepukkant kisbuszba 3 fekete mellé. A buszban volt egy kis-tévé, amin klipeket nyomtak, hangszórók segítségével, így azonnal jó hangulat lett. Közben még felvettek két fekete nőt is, de amikor László elővette a Ledes videólámpáját és kamerázott, kisütve mindenki szemét vele, elsőként az egyik tiltakozott, hogy őt ne vegye fel, aztán meg olyan táncolásba kezdtek a buszon, hogy a hangulat a tetőfokára hágott. Aztán, amikor a főútról a rendőr letérített, hogy nem mehetünk tovább azon és ezért sötét, zegzugos, kátyús, poros úton kellett tovább haladnunk, már kezdtünk egy kicsit aggódni, hogy merre is járunk. A buszban már cigiznek is, ami a nagy táncolásban az ölemben landolt és a két nő szinte rámászott az emberre, ahogy a dülöngélő buszban inogtak és a feneküket nyomták  felénk (ez a farmozgás itt a menő). Valahogy visszakeveredtünk a főútra, de még mindig nem lehet felhajtani rá, viszont a Lenox innen már nincs túl messze, így mielőtt visszakavarnánk a sötét kis utcákba, kiszállunk a buszból. Hát ezért az élményért még jattot is adtunk nekik, hiszen nem volt akármilyen a hangulat.

Nekivágunk a feketékkel teli, zsúfolt, sötét főúton, hogy sétálva elérjük a rendezvény helyszínét, de ott derült ki, hogy rajtunk kívül senkinek nem sikerült odakeverednie ebben a tömegben, hiszen a többiek a város felől kellene hogy érkezzenek, de nem lehet taxit fogni. Erika telefonál egyet és kiderül, hogy a karnevál miatt áttették az eseményt az Azalai Hotelbe 9 órára (ezt a Facebookon írták meg, de nincs mindenkinek net a szálláson). Úgy döntünk, hogy gyalog nekivágunk az útnak, ami hát 4-5 km is lehet és ebben a tömegben még egy kihívás is, igaz az afrikai karnevál hangulatát így valóban átérezhetjük. Persze próbálunk együtt maradni és szerencsénkre a sötétségben nem tűnünk fel mi fehérek annyira, talán nem is lesz ebből gondunk. Rengeteg a gyerek és a fiatal az utcákon, egyik-másik valamilyen maszkot vagy fejdíszt visel és csak elvétve látunk zenés helyet illetve táncos lányokkal teli kamiont.

Átvergődtünk a főtérre, ahol állt a Bamakos kamion is és Erikáék leálltak beszélgetni velük, mi pedig leintettünk egy taxit, amibe csak úgy fértünk be, hogy én a László ölébe kellett, hogy üljek. Hát a tető nyomta a fejemet és közben a buckákon haladva, nem volt túl kényelmes. Végre megérkeztünk a hotelhez, ahol a medence szélénél gyülekeztek a Bamakosok és Villám Géza összegezte az eredményeket. Voltak különdíjak is és ők a nyertesek:

Mi kitikkadva, éhesen és szomjasan értünk ide és nagy csalódás volt, hogy a rövid összegzés után szétszéledt a társaság és ennyi (hát tavaly ez egy színvonalas esemény volt, az akkori kormány jóvoltából).

Beszélgetésekből megtudtuk, hogy többeknek elvették a forgalmiját és csak akkor adják vissza, ha eltávozik vagy eladta az autóját. Holnap reggel lesz egy szervezett autópiac a katonai repülőtér területén, ahová minden autónak be kell állnia, még annak is, amit nem akarnak eladni. Úgy tűnik, hogy van egy kis feszültség a Bamakosok között, legfőképpen a két főszervező között, akik szeretik egymásra nyomni a felelősséget. Az egyik elkéri a pénzt az úgynevezett autóeladási illetékre (125 Euro/autó), a másik meg azt mondja, hogy nem kapta meg a kormány a pénzt, ezért is ilyen a hozzáállásuk, hiszen szeretnék, hogy a helyi vevők adózzanak a vásárlás után, csak e miatt minket eladókat akarják bekorlátozni a szabad mozgásunkba, ezért az eredeti forgalmik helyett kiadnak egy helyi útvonalengedélyt, amivel közlekedhetünk addig míg itt vagyunk és miénk az autó. Erre a legjobb szöveg és védekezés a Bamako futam szervezőjétől:

- Ez itt Afrika, itt minden lehetséges...

Sokan fel vannak háborodva ezen a fogadtatáson, de nem igazán tudunk mit tenni ellene. Fogunk egy taxit és visszakavarunk a szállásunkra, ahol nagy megdöbbenésünkre valaki áttúrta a táskáinkat, holmijainkat. Minden tok, doboz és táska ki van nyitva, át van forgatva és ugyanez a helyzet szomszédainknál is. Gyors kontroll után úgy tűnik, hogy nem hiányzik semmi, valószínűleg pénzt kerestek, de nálunk csak Forint volt, azzal meg nem tudnak mit kezdeni. Erikáék meg nagyon jó helyre dugták és az is csak az egyharmada volt, mert rutinosan három felé tették el, így kárunk talán nincs, de azonnal rákérdezünk a tulaj fiánál, hogy hogyan történhetett ilyen. Ő azt mondja, hogy csak most ért haza, de román Anyukája egész nap itthon volt, így beszéljünk vele. Mivel feltörésnek nyoma nincs, ezért csak kulccsal tudtak bejönni, sőt mi háromra zártuk az ajtót és aki bent járt nem is zárta vissza az ajtónkat, csak becsukta. Erika férjével, Jordannal megyünk a házba, ahol a nő már teljesen feldúltan adja elő, hogy ő kikéri magának, ő nem tolvaj, nem szegény és mi hogyan gondolhatunk ilyet. Nem győzzük hallgatni és csitítani, így otthagyjuk, majd megnyugszik. Az biztos, hogy semmilyen értéket ezentúl nem hagyunk a szobánkba, mindent cipelünk magunkkal.

Ez a nap igen zavaros és hosszúra sikeredett, így nyugovóra térünk.

15. nap - Afrikai falusi turizmus...

Végre ágyban, tisztán, kipihenve ébredtünk, majd átsétáltunk a reggelizős helyre, ami már teli volt Bamakossal. Olyan afrika módjára (lassan) kihozták a kávét, kalácsot, bagettet, egy kis vajat, kockasajtot, mini lekvárt és egy pohár juice-t. Közben interneteztünk és beszéltünk Viberen az otthoniakkal.

Kényelmesen összepakoltunk, majd elindultunk a mai célállomásra Canjufa falu felé, ahol a helyieknek adományozunk és eltöltünk náluk egy autentikus estét. Tavaly is volt egy ilyen esténk a porba, tömegbe, sötétbe, a sátrak és autók között mászkáló emberekkel. Talán idén más lesz. Az út javát betonon lehet megtenni, de figyelni kell a buckákra, rohangáló sertésekre, gyerekekre, a falvakban fekvőrendőrökre.

Útközben megelőzzük a 082-es csapatot, akiknek az autója már csak 20-40 között bír menni, így ők nem vállalják már be a földúton való vezetést. Pár száz kilométerrel a cél előtt nem lenne jó, ha az autójuk feladná.

A határátkelés most egyszerűbbnek ígérkezik, legalábbis tavaly az volt. Itt a legfontosabb az ajándék a vámosoknak, legjobban a baseballsapkának örülnek. Ismét rátaláltam egy szimpatikus lányra az út szélén sétált, akit megajándékoztam lányunk ruháival és ő is örült. Így nagyon jó adni.

Megérkeztünk Canjufa faluba, ahol a focipályán volt kialakítva a helyünk, itt azonnal megrohanták a gyerekek az autónkat, kiabáltak rámásztak, hátul felálltak rá, alig tudtunk haladni, még a rendszámtáblánkat is lerúgták, de meg lett a porban.

Mozdulni sem lehetett a sok gyerektől, akik kéregetnek, fogdosnak és folyamatosan beszélnek hozzánk. Próbáltam őket lekötni és dalolgatni nekik/velük, amire egészen jól reagáltak, sőt a Boci, boci, tarkát... szépen tudták ismételni hang után, ami nagyon tetszett nekik.

Két lányka nagyon kiszemelt magának és úgymond le se szálltak rólam, míg adtam nekik lányunk ruháiból néhányat. Pár perc múlva, már abban futottak vissza hozzám boldogan és egész este élvezhettem társaságukat.

A focipálya közepén állt egy platós terepjáró, amit fa rönkökkel kerítettek el és védtek a rendőrök a helyiektől. Erre a platóra kellett tenni az adományokat, melyek oda-vitele is már iszonyú nyüzsgést eredményezett. Az autó körül csillag formában elkezdtek sorba állni az asszonyok, gyerekek és a platón lévő ember próbálta szétosztani az adományokat, aztán kapkodás, belső harcok egy-egy ruhaneműért, majd már a rendőrök sem bírtak a verekedésekkel, pedig fahusánggal verik őket, így az autó kihajtott a tömegből és a focipályáról. Nem szép látvány, ahogy egymást "ölik" a dolgokért, így nehéz igazságosan szétosztani és az adományozás öröme is elvész.

Rengetegen vannak körülöttünk, szűnni nemakaró létszámban, így a sátorverés gondolata sem jut az eszünkbe, inkább a kocsiba alszunk, ha kell. Szomszédunkban áll a Bátya faluból származó Géza, akinek szuperül fel van szerelve az autója (tetőn van az ágyboksza, hátul van tusolója stb.), de ő nem zavartatja magát a tömegtől és nyugodtan fürdőgatyára vetkőzik, ami hát testes formája és ősz szakálla miatt a helyieknek furcsa látvány, majd nekilát enni és tusolni is. Látványosságként kezelik.

Találkoztunk egy brazil, fehér családdal, akik itt élnek köztük önkéntesként és két kislánya is már ide született. Mesél nekünk a helyiek szokásairól, feladatuk fontosságáról.

Már sötétedik, de még mindig sokan vannak körülöttünk, bár szomszédaink a Mercis fiúk ennek ellenére leverik sátraikat, mi még várunk. Közben távolról dobszóló hallatszik és egy kis ének, majd kiderül, hogy itt van Pákó, akit ismét ünnepelnek, de ki tudja, hogy miért.
Lassan rászánjuk magunkat, hogy sátrat verjünk és megpróbáljunk elmenekülni a tömeg elől a nagy védelmet nyújtó sátrunkba. Nehezen csendesül a tábor, de végre tudunk pihenni, amikor újabb Bamakos csapatok érkeznek nagy hangzavarral és pont körülöttünk verik le sátraikat, így most tőlük nem sikerül aludni és sajnos hajnalban újra nekizendítenek. Nem sokat tudtunk pihenni.

14. nap - Terepezés után egy kis pihi...

Reggelre Lászlónak elmúlt a láza, már jobban volt, ami nagyon megnyugtató. Összekészülődünk és közben a tábor szemetét el kezdik meggyújtani, hogy ne maradjon ott, amiből néhány helybéli gyerek és egy öregember válogatja ki a nekik hasznos dolgokat, mint pl. palackok, konzerves dobozok stb. Még néhányból ki is isszák a maradékot, sajnálatra méltó látvány, ezért több Bamakos is visz nekik maradék kenyeret, valakitől kapnak labdát és ruhaneműket. Mi is összeszedünk nekik ezt-azt.

Elindulunk a magunk tempójában a szavannába, mert egy kb. 150 km-t kell a bozótok, fák, apróbb falvak között megtennünk, hogy elérjünk Tambacounda városba, ahol tankolni tudunk, ivóvizet venni, esetleg végre fürödni vagy internetezni. Mivel sokan jönnek ezen a szakaszon, így sajnos szívjuk egymás porát, ami nem túl jó, hiszen az utat sem lehet így belátni. Próbálunk elszakadni a többi autótól, hogy egyszerűbb legyen az autózás, bár GPS koordinátánk nincsen a tájékozódáshoz, de az irányt tudjuk.

Idén is láttunk kútnál vízgyűjtő asszonyokat, de már fejlődtek, hiszen csacsikkal húzatják fel az 50 méternél is mélyebb kútból, lyukas vödreikben a vizet, majd a lányok fejükön, vödrökben hordják a falvaikba több kilométeren keresztül.

Hát a víz itt a száraz Szavannában nagy kincs, még nekünk is, hiszen kétszer adtunk vizet Bamakosnak, egyszer Nagy Miklóséknak, mert eresztett a hűtőjük, majd egy motorosnak, aki pihenőjét tartotta a nehéz terepen (már Budapest óta motorozik), mert fogytán volt a vize.

Menet közben úgy döntöttünk, hogy kiveszünk egy pihenőnapot magunknak és szállást keresünk Tambacounda városba, mivel a mai táborhely innen még kb. 260 km és másnap csak erre Tambacounda felé lehet továbbmenni a következő állomásra, így itt bevárjuk a futamot és pihenünk egyet. Elég volt a sok porból, zötykölődésből.

Délután 2 órára értünk a városba a hosszú terepezés után, elsőként tankolni mentünk, de az első benzinkútnál elfogyott a diesel. Talán megismétlődik a tavalyi üzemanyaghiány? Már megyünk is át a város másik végében lévő kúthoz, ahol hála sikerül megtankolnunk. Váltani is szeretnénk, látunk is egy irodát, de 14:20-kor nyit, ezért várunk egy kicsit. Ott érdeklődtünk szállás iránt is.

Így találnunk rá az Oázis Hotelre, ahol kis bungalókban vannak a szobák, központban egy medencével és még wifi is van, így örömmel maradunk. Befoglaltuk a szobát, ami légkondis és még hűtő is van benne, ami nem működik, majd a medence partján szerettünk volna rendelni hideg sört, de nincs vagy mango juice-t az étlapról, de az sincs, akkor egy omlettet, amit láttunk a többiek asztalán, de hát már az sincs. Ez az afrikai felkészültség már csak ilyen...

Az afrikai körülményekről még annyit, hogy ez itt egy igényes szállodának számít mégis a szék beszakadva, a wc-deszka nincs lecsavarozva, a víz nem mindig folyik, így samponosan állsz és vársz, a légkondi zörög stb...
Annyira megtelt a szálloda a Bamakosokkal, hogy akinek nem jutott bungaló, az a medence szélén verte fel sátrát.

Megtett kilométer: kb. 160 km (terepen)

13. nap - A szavanna varázsa...

Hajnalban sípszóra ébredtünk, mert a versenykategóriásokat így ébresztették. Lustán kászálódtunk ki a sátorból és meglepetésünkre pont a sátrunk mellett a helyiek portékáikat szépen kipakolták a földre pokrócaikra és kedvesen invitáltak minket vásárlásra.

Volt köztük egy nagyon szép lány, akinek Reni lányunk ruháiból adtam néhányat, ő pedig örömmel fel is próbálta, nagyon csinos volt benne, viszonzásként adott érte karkötőket és megadta e-mail címét is, sőt a mobiljával kérte, hogy csináljunk közös fotót. Hát nem gondoltuk volna, hogy itt az "isten háta-mögött" van olyan fiatal, akinek van e-mail címe. Kedvesen elbúcsúztunk tőle és nagyon jó érzés, hogy egy ilyen kedves és szép lánynak tudtunk segíteni lányunk ruhájával.

Közben a táborba bóklászó egyik fekete-kendős férfi a sátrunk mellett kb. egy méterre a botjával lökdös valamit a földön, látszólag egy apróbb kígyónak tűnt, de aztán kiderült, hogy egy tenyérnyi skorpió az, aki feltartott farkú, dühös pozíciót vett fel. Azonnal mindenki körbeállta és fotózta. Sokan strandpapucsba vannak, így megdöbbentek, hogy mennyire jól álcázza magát, hiszen teljesen azonos a színe a talajjal. És ez a sátrunk mellett történt, még jó hogy nem bújt be hozzánk véletlenül, vagy akár rá is léphettünk volna. Hát erre most már jobban odafigyelünk, cipőt nem hagyjuk a sátor előtt stb.

Ma ismét egyedül vágtunk neki a távnak, melyet elsőként betonon kezdtünk, de gyorsan, a kátyúk miatt még nappal sem lehet haladni. Mivel nem reggeliztünk, így az útról letérve egy árnyas fánál megálltunk, hogy piknikezős reggeliben legyen részünk, távol az emberektől.

Mivel a szavannán rallyzést mindenképpen szerettük volna, így levágtuk az utat egy általunk kigondolt szakaszon, aminek levezetőjét is már igen nehezen találtuk meg. Mivel ezeken a földutakon általában csacsifogatosok hajtanak, ezért ezek nem túl szélesek, össze-vissza kanyarognak, kerülgetve bokrokat, fákat és szerteágazóak, ezért sokszor nehéz eldönteni a helyes útirányt. Itt-ott homokos, majd fatörzsek leszáradt része áll ki a földből vagy a tüskés bozótok ágai karistolják az autó oldalát és haladni csak lassan lehet rajta.

Több falucskán is áthajtottunk és néhány helyen kérdezősködtünk is, hogy valóban jó irányba megyünk-e. Az egyik falunál csak asszonyok, fiatal lányanyák és gyerekek jöttek elénk, látszólag nagyon meglepődve, hiszen ilyen furcsaságot, mint mi még nem láttak. Adtunk nekik cukorkát, szappant, foszforeszkáló karperecet, házi készítésű sós sütit (Anyukám sütötte) és cserébe beinvitáltak a körbekerített privát területükre. Kedvesen leültettek minket a kunyhó előterében kialakított bridzsre, majd látván a gyerekeket eszembe jutott, hogy van nekünk színes ceruzánk és füzetünk is, így behoztam nekik, de megdöbbenésünkre még a felnőttek sem tudták, hogy mire jó. Én elkezdtem vele színes nyuszifigurát rajzolni és adtam oda nekik is a ceruzát, hogy próbálják, de nehezen értették meg, hogy mit csináljanak vele. Talán megzavarjuk ezzel őket, de ha megjönnek a férfiak és lesz köztük valaki, aki látott már ilyet és ennek hatására valamelyik gyerek még akár iskolába is fog járni. Ki tudja, hogy mit válthat ez ki belőlük. Időnk szűkös, ezért megköszönjük a vendéglátást és elköszönünk tőlük.

Már-már azt gondoljuk, hogy nincs sok hátra az útból,­ - mert azért nagyon fárasztó cikázni a bozótok és fák között - amikor Mamari faluból valószínűleg nem a jó úton jöttünk ki, így egy rövid szakaszt vissza kellett mennünk, hogy megtaláljuk a helyes utat. Végre beérkeztünk a megadott Fette Fouru falucskába, ahol már dobolnak is a helyi fiatalok és csak néhány Bamakos autó állt. Kiszállunk mi is, de annyira tetszik nekik a fehér ember és a beszédünk, hogy szinte folyton nevetnek. László fotózza őket, aminek a visszanézése még nagyobb örömöt jelentett nekik, ezért már mindenki akart egy fotót magáról, hogy megnézhesse. Nagy volt a vidámság és a ricsaj körülötte.
Mivel itt adományokat fogunk adni és a táborhely még odébb van, ezért tovább haladunk kb. 2 km-t a baobab fa alatti placcra, ahol még csak néhány Bamakos veri fel sátrát, így van terület és végre világosság, hogy kiválasszuk a táborhelyünket.

Ismét lapátos szar eltakarítás (na meg skorpió mentesítés), majd sátorépítés és főzőcske. László hamar elfárad, ami nem csoda, hiszen igen fárasztó vezetés volt a mai, ezért hamar elalszik. Én is csak a blogot írom meg gyorsan, hogy ne maradjak le addig, míg végre internethez jutunk. Lefekvéshez készülők, amikor kiderül, hogy Lászlónak hidegrázása van és lázas, így gyorsan gyógyszert adok neki és jól bebugyoláljuk. Remélem reggelre jobban lesz. Nekem meg a jobb karomon kiütések vannak, mint a nagyobb szúnyogcsípések, pedig isszuk a fertőtlenítő pálinkát.

Az éjszaka iszonyú, hörgős kiabálásra ébredtünk, ami pont a sátrunk mellől hallatszott. Nem mertem kinézni, hátha egy helyi pásztor akar kéregetni és esetleg nyomorék is, mert a hang, amit adott olyan volt. Reggel derült ki, amikor a szomszédainktól érdeklődtem és kiderült, hogy valaki holdkóros és ő kiabált az éjjel, de nem tudták felkelteni, hogy maradjon csendbe.

Megtett kilométer: kb. 300 km