KÜLDETÉS TELJESÍTVE!!! Utunkat megkoronáztuk Cacine faluban!

A reggeli ébredést követően tudtuk jobban szemügyre venni a helyszínt és lakótársainkat, akik közt ott volt egy idősebb, svéd házaspár (Gun & Ulf Fransson) is, akik segítőként jöttek ide. Kellemes kis reggelizés közben sikerült őket jobban megismerni, majd Zalán szólt, hogy az iskolában a gyerekek, már felsorakozva várnak minket, tehát igyekezzünk. Gyorsan átválogattuk az ajándékokat, hogy az iskolába szánt írószerek, könyvek és a gyógyszerek kerüljenek bele az angol adományautóba, majd a néhány fős kis csapat átsétált az iskolához.

A misszió épülete

Zalánnak vittünk ajándékba természetfotós albumunkból

Végre rendezett sorokban álló gyerekeket láthattunk, akik nem akarnak szétszedni egy kis ajándékért, fegyelmezetten álltak, mindenki a saját osztályához igazítva, nagyságrendben. Nagy esemény lehet ez az ő kis életükben, hiszen ide ritkán keverednek fehér emberek és még adományokat is hoztak. Zalán segítségével, - aki fordított - elsőként én köszöntöttem néhány szóval a gyerekeket, majd egyik adományozó útitársunk, Mező János is.

Meghitt hangulatban, kicsit megszeppenve álltak a gyerekek, na meg mi is. Rendkívüli érzés, hogy most mi arathatjuk le azt a boldogságot, amit az adományozás öröme okozhat, mi lehetünk azon kiváltságosok, akik ezt az élményt és jóérzést magunkénak tudhatják, ezzel megkoronázva utunkat, hiszen személy szerint én (Ildi) pont ezért vállaltam be ezt a hosszú futamot, az összes kockázati tényezőjével együtt. Könnyes szemmel próbálom elmondani Zalán segítségével, a brazil José Valbertonak, a misszió vezetőjének, az iskola megalapítójának, hogy mennyire kellett ez a nemes feladat a lelkemnek, hiszen ezzel lett teljes az út, a küldetés.

Tabló az iskola megalapításáról, a dzsungelből lett iskola első osztályát mutatom

A gyógyszerek jelképes átadása

A könyvtárba szánt könyvek jelképes átadása

Zalán boldogan mutatja, hogy hol van Cacine falu

Továbbfokozva ezt az érzést, még a kiosztás örömét is elnyerhettük, mert José arra kért minket, hogy a közben a termekbe visszament gyerekek között, járjunk osztályról-osztályra és adjunk oda néhány ajándékot, személyesen nekik. Aranyosak voltak, néhányan még a szemkontaktust sem merték felvenni, néhányan mosolyogtak és voltak többen, akik persze megköszönték.

José megmutatta nekünk az iskola orvosi részlegét a gyógyszerekkel, amit az iskola tanulói ingyen kaphatnak, csak a falubelieknek kell fizetni érte. Bemutatta nekünk a könyvtárat, ahol már 14 db számítógép áll szépen letakarva a gyerekek rendelkezésére, minden nagy rendben, tisztaságban. Nagy és lelkes munkát végeztek itt az iskola alapítói és támogatói, minden elismerésünk érte.

Elsétáltunk a konyha részleghez is, ahol önkéntes asszonyok főzik minden nap ugyanazt az amerikai adományból készülő ételt (rizs, bab, olaj) a gyerekeknek, ami itt nagy dolog. Közben kicsöngettek és elindultak a legkisebbek, persze ismét rendezett sorokban, hogy megebédeljenek. Megtudtuk, hogy a kézzel evést szeretnék felváltani evőeszközösre, de sajnos a kiosztott kanalak sorba eltűnnek, nem győzik pótolni. Néhány gyerek hozza magával, de a legtöbb továbbra is kézzel eszik, viszont sikerült őket egy kis kézmosásra rászoktatni, ami persze csak egy vizesvödörbe mártott kéznél nem több, de már ez is haladás.

Továbbhaladunk Zalán és néhány helyi fiatal lány társaságában, hogy átsétáljunk a falun, egészen a tengerpartig és vissza. Mindenhol barátságosan fogadtak és több helyre beinvitáltak bennünket, így láthattuk a pékséget, a téglagyártás folyamatát, a piaci életet, a konyhai készülődéseket, ettünk kóladiót meg papaját, láthattuk a halászok hajóit, ahogy javítják őket a kiszáradt parton és közben gyerekek kézen fogva jöttek velünk (Lászlót különösen szerették).

A falusi séta után visszamentünk a misszióba, ahol ismét kaptunk ennivalót, majd következett a búcsúzás, hiszen indulunk vissza a fővárosba, Bissauba és ismét vár ránk a 6 órás zötykölődés. Még világosban visszaértünk a városba és ismét úgy döntöttünk, hogy elmegyünk hamburgerezni a szokásos kis helyi étterembe tovább fokozva ezt a csodálatos napot.

Döntés: repülünk Londonba!

Reggel becsomagoltunk egy napra való ruhát, mert a 003-as maradék fiataljaival (Balázs és Marci) együtt kibéreltünk egy helyi terepjárót, hogy csatlakozzunk a magyar származású, hódmezővásárhelyi Albert Zalánhoz, aki az adományokat viszi Cacine falujának, így mi is meglátogathatjuk misszióját és az iskolát, amit létrehoztak. Az adományokról és az iskola életéről beszélt már nekünk Zalán, így szívesen csatlakozunk a karavánhoz.
A megbeszéltek szerint 10 órára betaxiztunk az Azalai Hotelbe, ahonnan indultak az autók, de sajnos Zalánnak a helyi ügyintézések miatt, konfliktusmegoldási feladatai akadtak, emiatt mi kényszervárakozásba kerültünk.

Ez idő alatt beszaladtunk a TAP Portugál légitársaság irodájába, hogy repülőjegyet váltsunk magunknak. Felmerült bennünk, hogy mivel hamarabb érhetünk így haza, mint amit terveztünk, ezért volna időnk meglátogatni lányunkat, Renit Angliában, hiszen van járat Londonba is. Balázs segítségével, akinek volt az egyetlen működő telefonja, gyorsan felhívtuk Renit, hogy nem lenne-e alkalmatlan nekik, ha odarepülnénk hozzájuk pár napra. Mivel még volt hely a február 4-ei járaton, így volt értelme 4 napra átrepülni Reniékhez, mert 8-ától már érkezik hozzájuk "szállóvendégként" Márti, párjának az anyukája, így szülői meleg-váltás lesz náluk. Boldogan megváltottuk a jegyet, ami ugyan húzós volt és visszamentünk a szállodához, de sajnos még mindig nem lehetett elindulni, így újra vissza a városba, mert a helyi kézművesekkel László egyeztetett karkötő és nyaklánc készítést, amire szeretett volna rákérdezni. Már jó ismerősként köszöntötték őt, de még nincsen készen, így majd visszaérkezésünk után megyünk újra érte.

Ismét vissza a szállodához, ahol változatlan a helyzet, így a szálloda medencéjénél, láblógatással töltjük el az időt. Végre indulunk, de az út még hosszú, ezért elsőként tankolunk még a városba. Amikor ott állunk a kútnál egy ismerős autó gurul be mellénk: - Hát ez a mi autónk! Kipattanunk a kocsiból és ismét örömteli ovációval üdvözöljük egymást, újra közös fotózás, majd Zalán segítségével magyarázzuk nekik, hogy elfelejtettük oda adni a kerékőrhöz tartozó kulcsot, amivel a kerekeket le tudják venni. Így László bepattant a már teljesen kitakarított és üres hátsó ülés helyre és elhajtott velük a szálláshelyünkre, hogy oda adja nekik az átalakító fejet, mi pedig majd tankolás után felvesszük őt. Szerencse volt, hogy összefutottunk velük, bár gondoljuk, hogy valahogy megoldották volna a keréklevételt is.

Kb. 6 óra hosszas zötykölődés után, már sötétben érkezünk meg Cacine-ba a misszióhoz, ahol terülj-terülj asztalkával, kedvesen fogadnak minket. Vacsorázunk, majd a misszió szobáiban, ahol akadt egy hely (szivacs) oda lefeküdtünk aludni.

Búcsú a többiektől, mi maradunk

Hajnalban keltünk, mert a 059 és a 040 csapatok autóeladás hiányában, elindulnak hazafelé. Mivel maradt néhány személyes holmink, amit nem akartunk eladni, de nem is tudjuk repülővel hazavinni, így őket kértük meg a hazafuvarra, ami sok-sok pálinkába kerülhet nekünk, de megéri. Kicsit megcsúszva tudtak elindulni a konvojhoz képest. Fájó szívvel búcsúztunk el tőlük, hiányozni fog a társaságuk, humoruk, jól összerázódtunk velük a hosszú út alatt.

Victor azt ígérte, hogy reggel 9 órára értünk küld valakit, hogy megmutassa nekünk a nyomdáját, de 9:20-kor sem jött értünk senki, így taxit fogtunk és bementünk a Malaika Hotelbe, ahol a 003-as fiatalok laktak, hátha a napi programjukhoz tudunk csatlakozni, de amire odaértünk már elmentek, így a szállodába elkértük a wifi kódot és nekiláttunk az internetezéshez. Mivel lefárasztott minket az előző nap, így jól esett egy kis láblógatás, semmittevés, így estig ott ragadtunk, míg a fiatalok is visszaértek a szállodába.

Este elmentünk egy közös kis sétára, majd beültünk vacsizni egy helyi kis étterembe, ahol óriási hamburgert adtak. Vacsi után fogtunk egy taxit, hogy hazamegyünk a repülőtér melletti szállásunkra. Mivel itt a taxiba ülésnek 250 szefa/fő a tarifája, így a taxisok szeretnek minél több embert felvenni a kocsiba, így mi már utas mellé ültünk be. Ilyenkor sorrend szerint teszik ki az utasokat, így letérve a mi útvonalunkról, egy sötét kis utcába rakta ki az előző utast, majd néhány utcát továbbhaladva megállt az út szélén a taxis, kiszállt az autóból, az ablakon keresztül visszaszólt, hogy mindjárt jön és otthagyott minket a sötét autóban. Nálunk a nagy fotóstáska, na meg egy kis kp., kezdtem türelmetlenkedni, majd sikerült Lászlót meggyőznöm, hogy szálljunk ki az autóból és intsünk le egy másik taxit, mert ez így nem szimpatikus. A következő taxis már rendben elvitt a szállodáig, így végre hazaértünk.

Autó nélkül, szabadon...

Reggel úgy döntöttünk, hogy mi is kimegyünk arra a bizonyos autópiacra, mert sok olyan dolgunk van, amit kénytelenek leszünk eladni, hiszen nem tudjuk hazavinni. Gyorsan kipakoltuk az autóból a fontosabb dolgokat, amit nem akarunk eladni. Útközben László az egyik fényképezőgépről letöltötte még a képeket meg a videókat, majd beálltunk a focipályán kijelölt helyre. Azonnal odajött hozzánk a kormány egyik embere, hogy rákérdezzen mit keresünk mi itt, mert az autót ők akarják tőlünk megvenni, hiszen tegnap már megegyeztünk. Megnyugtattuk, hogy csak az egyéb kellékeinket szeretnénk eladni.

Hát jöttek is az érdeklődők, akik közt persze több volt az alkalmat leső vagy kíváncsiskodó, mint a valós vevő. Nehéz volt úrrá lenni a káoszon, ahogy meglepték az autót, persze László próbálta állni a sarat és megmondani mindenre a megfelelő összeget. Egy srác igen erőteljesen beállt az autó hátuljához és elkezdett rendezkedni, hogy mi van eladó, dudálgatott közben az általunk vitt levegős kürttel és egy kis haszonért cserébe, menedzselni kezdte dolgainkat, némi sikerrel.

Szemem közben folyamatosan járt és futkostam az egyik kocsiajtótól a másikig, hogy átlássam a helyzetet, mígnem egy pillanatban azt vettem észre, hogy a becsukott kocsi üléséről eltűnt a videózáshoz mikrofonnal, lámpával felszerelt Nikon fényképezőgépünk, az egyetlen olyan érték, ami nem eladásra volt nálunk. Pánikhangulatban azonnal szóltunk a kormány emberének, aki leginkább sajnálatát fejezte ki, majd futottunk a helyi, jelenlévő rendőrökhöz is, de ők is csak annyit mondtak, hogy jobban kell figyelni és fejüket rázták, hogy nincs mit tenni. Én azonnal elkezdtem a piac területén lévő táskás feketék táskáit megnyomkodva ellenőrizni, hátha ki tudom tapogatni benne a fényképezőgépet, persze ez többeknek nem tetszett. Volt, aki megmutatta, hogy mi van benne, de sajnos nem jártunk sikerrel. Hát ez egy komoly veszteség nekünk, amit nehezen tudtunk benyelni. Közben próbáltuk előkeríteni azt a kis menedzseres fazont is, hátha benne van a keze a dologban. Sikerült rátalálnunk a piacon, azonnal felajánlottuk neki, hogy fizetünk érte, ha előkeríti a fényképezőgépet nekünk. Persze egyből előleget kért érte és az általa rég kiszemelt, ütött-kopott, alumínium lábast, mivel az ügyintézésért telefonálgatnia kell, meg taxizik is, hát adtunk neki 2000 szefa-t (kb 1000 Ft) na meg a lábost (ez már nem oszt nem szoroz ekkora veszteségnél) és leírtuk a pontos gépadatokat, na meg a hotel nevét, ahol megszálltunk.

Újra elkezdte a csomagtartós menedzselést az autónál, amire ismét egy hatalmas káosz lett körülöttünk, sőt még egy fizetett-nem fizetett feszültség is generálódott, így rendkívül ideges lettem és mint egy kölykeit védő anyatigris, mindenkit ellöktem az autótól és kiabáltam, hogy FINISH, mert nem szerettem volna nagyobb kárt, mint ami eddig is ért minket, illetve elege lett az embernek ebből az alkudozós, lökdösődős helyzetből. Becsuktuk az autó ajtajait és végre távoztunk a helyszínről. Közben ismét előkerült Victor, aki ajánlatot tett az autónkra és jelezte, hogy ő szívesen megveszi tőlünk az egyéb dolgainkat is, így átautókáztunk a központi, Azalai szállodához.

Itt a parkolóban várakozott már több autó is és persze itt is előkerültek a kíváncsiskodó, alkudozó feketék is. Victor nyugtatgatott minket, hogy mindjárt jön a Miniszter asszony és fizetnek, addig átnézi ő is, hogy mink van még eladó. Sikerült egy összegben megállapodni vele, így már csak a fizetésre vártunk. Szép kényelmesen intézkedtek, és kb. 1 óra telhetett el mire végre megérkezett a Miniszter asszony is és a mi autónkhoz jött elsőként.
Szerette volna lealkudni, de mi nem engedtünk, hiszen tényleg nem akartuk eladni, végül rábólintott. Besétáltunk a szálloda recepciójához és ott vártunk egy kis hideg cola mellett, hogy Victor a presszó másik sarkában átvegye a Miniszter asszonytól a kialkudott összeget, majd odasétált hozzánk. Meglepődtünk, amikor az összeggel teli boríték, kicsit nagyobb volt mint amire számítottunk, mert mi csak Euróban szeretnénk megkapni az összeget, de kiderült, hogy ugyan Euró, de tele volt 5, 10 és 20 Euróssal, ezért volt ilyen vaskos a boríték. Végül kiszámoltuk, átvettük, aláírtunk és megbeszéltük, hogy mi egy bankba szeretnénk elsőként menni, majd csak utána a hotelba, hogy kipakoljunk a kocsiból és átadjuk Victornak az autót. Elindultunk (elől egy autóba Victor és egy sofőr), majd megálltak egy épület előtt, ahová bement Victor az autó papírjait intézni. Mivel már délután 3 óra volt, arra gondoltunk, hogy mi addig keresünk egy bankot, nehogy bezárjon és kitegyük magunkat egy készpénz ellopási lehetőségnek. Közben összefutottunk Robival is a (059-es csapatból), aki befeküdt a csomagtérbe hozzánk, hogy segítsen a banki ügyintézésben. Találtunk egy WesternUnion feladó helyet, de soknak tűnt a kezelési költség, így tovább keresgéltünk. Útközben a 003-as fiatalok közül találkoztunk Barbival és Ádámmal, akik bőröndöt akartak venni, ők is felkapaszkodtak a kocsira, Robit visszavittük az étteremhez, ahol felvettük és a fiatalokkal továbbmentünk egy bankhoz. Mivel Barbi tudott franciául, Ádám meg spanyolul, sikerült megértetni a bankban, hogy mit is szeretnénk, így ők leléptek, hogy folytassák a bőröndvásárlási projektjüket, mi pedig maradtunk és várakoztunk.

Az afrikai tempóban haladt az ügyintézés, de kiderült, hogy kellenek az autó papírjai is a tranzakcióhoz, így telefonon hívtuk Victort, aki rövid időn belül megjelent és egy kézzel írt papírt adott le, mint hivatalos papírt az ügyintézéshez, de ez is elég volt hozzá. Már bezárt a bank, amire végeztünk és azt ajánlották nekünk, hogy ne hagyjuk el a várost addig, amíg a tranzakció nincs meg (ez kb. 48 óra), hogy tudjunk még intézkedni, ha gond volna az átutalással.

Elmentünk a hotelhez, ahová már Victoron kívül megérkezett a Miniszter Asszony fia és testőre is. Türelmesen megvárták, amíg kipakoljuk a személyes dolgainkat a hotel udvarára és közben lelkesen elkezdték lehúzgálni a matricákat az autóról. Nagyon barátságosak voltak velünk, Mama és Papa lett a nevünk és a végén még csoportképet is készítettünk. Amire felocsúdtunk már ott álltunk a kis csomagjainkkal, autó nélkül, szabadon.... és most hogyan tovább?

Csomagjainkat bepakoltuk a szobánkba, koccintottunk egyet a maradék kis italunkkal, hiszen sűrű volt ez a nap. Közben megérkeztek a többiek is a szálláshelyre (059, 040), hiszen estére a román szállásadónkkal meg lett beszélve egy helyi szokások szerinti vacsorázás, amire Csabi (059) az autójuk eladása miatt, csak késve tudott megérkezni, kicsit csalódottan. Azt mondta átverés az egész, nem adták meg a beígért pénzt, és elege van, holnap hazaindulnak.
A vacsora egyébként nagyon ízletes volt, kint tálaltak nekünk a kertben, a csillagfényes ég alatt, szúnyogok, macskák és kutyák társaságában.

Közben telefonáltak a 003-as fiatalok, hogy ők is eladták az autójukat és Csabinak felajánlanának néhány hasznos kelléket, amiért menjen be hozzájuk a Malaika Hotelbe, ezért vacsi után autóba ültünk és a fiataloknak segítve, lehoztunk a szállodai szobájukból lifttel, a recepción keresztül hi-lift jack emelőt, rántókötelet, ami egy nagy fekete zsákban lapult, lapátot és baltát, ami miatt elég röhejesen néztünk ki.
Mivel a visszaútra is tartogattunk osztogatható ajándékokat, úgy gondoltuk, hogy Zalánnak adjuk, hogy vigye haza a falujába, így még este bevittük a szállodába azt is neki.
A mozgalmas nap után jól esett végre ágyba keveredni.

CÉLBA ÉRTÜNK!!!

Hajnalban dobszóra és a helyiek hangos beszédére ébredtünk, akik a sátrak és autók között bámészkodtak. Így nehéz diszkréten megoldani a reggeli készülődést. A mai nap már a célba érés napja, de az üzemanyagot még Gabuban vásárolnunk kell. Itt már felvezető autóval is találkoztunk, sőt az út szélén a helyiek egyre lelkesebben fogadják az autókat. Az első benzinkútnál megálltunk tankolni, sőt még autót mosni is lehetett. Az utunk során ez az egyik legkulturáltabb kút volt, pedig egy szegény országban vagyunk.

Ahogy haladunk Bissau felé egyre nagyobb a tömeg és a rendőri irányítás, hát itt nagyon készültek ránk. Zenekar, tacepaók és a helyi TV egyenesben közvetíti a célba érkezést, nagy a tömeg. Háromsávos, széles úton haladunk a cél felé, távolban már látható a sárga Budapest-Bamakos kapu. Mindenki dudál, kiül a kocsi ablakába vagy a tetejére, fotóz vagy videózik, végre célba értünk, hát ez itt a szó szoros értelmében a hősök tere lett. Hősiesen viseltük a port, zötykölődést, a gumiproblémákat, határátlépési kihívásokat, gyűrtük a kilométereket, versenyeztünk az idővel és a technikával, az autónak is bizonyítania kellett. Teljesítettük, de van még egy visszaút is előttünk.

Félreállunk az árnyékba, hogy üdvözöljük útitársainkat is, majd elszaladunk a megadott Hotelba, hogy érdeklődjünk, ugyan tényleg szép, de nekünk drága, így visszamegyünk a többiekhez. Már a leparkolásnál érdeklődnek tőlünk az autó eladási ára iránt, mi mondtunk egy plafon árat, majd betértünk az étterembe sörözni. Kb. 10-15 perc múlva utánunk jöttek, hogy érdekli őket az autó, mutassuk meg. Persze mondtak elsőre egy padlót, majd folyt az alkudozás, végül adtak egy elgondolkoztató ajánlatot, amire még alszunk egyet, illetve megkérdezzük a vámpapír költségét is a szervezőktől, mert azt mondták, hogy anélkül ne adjuk el, mert bajunk lehet belőle. Megadta a telefonszámát a pali, majd elmentünk szállást keresni, közben persze járt az agyunk, hogy akkor mit hogyan viszünk haza, illetve tartunk meg magunknak. Annak mindketten örülnénk, ha nem kellene hazazötykölődni, hanem repülnénk és tény, hogy az autóra ez után az út után költeni kellene. Na majd meglátjuk, hiszen ez még csak egy ajánlat.

Közben a szálláshelyek vészesen fogytak a központban, illetve nagyon felnyomták az árakat, így mi elindultunk a repülőtér felé, ahol találtunk egy egyszerű hotelt, ahol a tulajdonos egy fehér, román nő és nagyon megörült Vilyéknek, akikkel azonnal csevegésbe kezdett. Beinvitált minket a házába egy kávéra is, közben a gyerekei sürögtek-forogtak, hogy a szobák legyenek rendben. Kedélyesen elbeszélgettünk, már kezdtünk türelmetlenkedni, hiszen le szeretnénk fürdeni és időben beérni a városba vacsorázni és a záró ünnepségre is még oda kell érjünk. Végül a kevés szoba miatt Vilyék a privát részben kaptak helyet. Gyors fürcsi és már rohantunk is be, mert nagyon éhesek vagyunk.
A belvárosban letettük az autókat, hogy gyalog keresünk éttermet és közben összefutottunk a 003-as fiatalokkal is, akik egy kísérővel mennek a ceremónia helyszínére, így akinek volt hely az beült az autójukba, akinek nem, az felkapaszkodott az autó oldalára (hiszen ez itt divat) és így szinte visszaautóztunk a szállásunk felé. Itt már nagy volt a tömeg, szólt a zene és sok volt a biztonsági ember is. Összetoltunk asztalokat, majd hoztunk magunknak italokat, amiért most nem kellett fizetnünk. Itt voltak Bissau fontos emberei is, a Miniszter Asszony és előkerült az az illető is, Victor, aki ajánlatot tett az autónkra és ismét megerősítette azt, sőt kiderült, hogy pont a Miniszter Asszony szeretné megvenni, akivel beszélt is, így kezdtük komolyra venni az ajánlatát. Közben helyi táncosok egy igazi showt mutattak be, ami rendkívül látványos és hangulatos volt. Kaptunk egy kis tányér ételt is és közben egyre lazább lett a hangulat.
Az autó eladása kapcsán, minden információt próbáltunk beszerezni a szervezőktől és kiderült, hogy az eladás lehetősége realizálható. Másnap reggel lesz egy hely, ahová az autókkal be kell állni, mint egy autópiacra, de nekünk nem, mivel már van vevőnk, aki délután a hotelhez jön fizetni. Hát ez egy kis fejtörést fog jelenteni, hiszen nem így készültünk, de a jó ajánlatot nem szeretnénk elszalasztani.
Hajnalig maradtunk a partin.