Ars poetica

Ars poetica
Ars poetica: Érzés, ami hajt minket

2012. január 30., hétfő

Autó nélkül, szabadon...

Reggel úgy döntöttünk, hogy mi is kimegyünk arra a bizonyos autópiacra, mert sok olyan dolgunk van, amit kénytelenek leszünk eladni, hiszen nem tudjuk hazavinni. Gyorsan kipakoltuk az autóból a fontosabb dolgokat, amit nem akarunk eladni. Útközben László az egyik fényképezőgépről letöltötte még a képeket meg a videókat, majd beálltunk a focipályán kijelölt helyre. Azonnal odajött hozzánk a kormány egyik embere, hogy rákérdezzen mit keresünk mi itt, mert az autót ők akarják tőlünk megvenni, hiszen tegnap már megegyeztünk. Megnyugtattuk, hogy csak az egyéb kellékeinket szeretnénk eladni.

Hát jöttek is az érdeklődők, akik közt persze több volt az alkalmat leső vagy kíváncsiskodó, mint a valós vevő. Nehéz volt úrrá lenni a káoszon, ahogy meglepték az autót, persze László próbálta állni a sarat és megmondani mindenre a megfelelő összeget. Egy srác igen erőteljesen beállt az autó hátuljához és elkezdett rendezkedni, hogy mi van eladó, dudálgatott közben az általunk vitt levegős kürttel és egy kis haszonért cserébe, menedzselni kezdte dolgainkat, némi sikerrel.

Szemem közben folyamatosan járt és futkostam az egyik kocsiajtótól a másikig, hogy átlássam a helyzetet, mígnem egy pillanatban azt vettem észre, hogy a becsukott kocsi üléséről eltűnt a videózáshoz mikrofonnal, lámpával felszerelt Nikon fényképezőgépünk, az egyetlen olyan érték, ami nem eladásra volt nálunk. Pánikhangulatban azonnal szóltunk a kormány emberének, aki leginkább sajnálatát fejezte ki, majd futottunk a helyi, jelenlévő rendőrökhöz is, de ők is csak annyit mondtak, hogy jobban kell figyelni és fejüket rázták, hogy nincs mit tenni. Én azonnal elkezdtem a piac területén lévő táskás feketék táskáit megnyomkodva ellenőrizni, hátha ki tudom tapogatni benne a fényképezőgépet, persze ez többeknek nem tetszett. Volt, aki megmutatta, hogy mi van benne, de sajnos nem jártunk sikerrel. Hát ez egy komoly veszteség nekünk, amit nehezen tudtunk benyelni. Közben próbáltuk előkeríteni azt a kis menedzseres fazont is, hátha benne van a keze a dologban. Sikerült rátalálnunk a piacon, azonnal felajánlottuk neki, hogy fizetünk érte, ha előkeríti a fényképezőgépet nekünk. Persze egyből előleget kért érte és az általa rég kiszemelt, ütött-kopott, alumínium lábast, mivel az ügyintézésért telefonálgatnia kell, meg taxizik is, hát adtunk neki 2000 szefa-t (kb 1000 Ft) na meg a lábost (ez már nem oszt nem szoroz ekkora veszteségnél) és leírtuk a pontos gépadatokat, na meg a hotel nevét, ahol megszálltunk.

Újra elkezdte a csomagtartós menedzselést az autónál, amire ismét egy hatalmas káosz lett körülöttünk, sőt még egy fizetett-nem fizetett feszültség is generálódott, így rendkívül ideges lettem és mint egy kölykeit védő anyatigris, mindenkit ellöktem az autótól és kiabáltam, hogy FINISH, mert nem szerettem volna nagyobb kárt, mint ami eddig is ért minket, illetve elege lett az embernek ebből az alkudozós, lökdösődős helyzetből. Becsuktuk az autó ajtajait és végre távoztunk a helyszínről. Közben ismét előkerült Victor, aki ajánlatot tett az autónkra és jelezte, hogy ő szívesen megveszi tőlünk az egyéb dolgainkat is, így átautókáztunk a központi, Azalai szállodához.

Itt a parkolóban várakozott már több autó is és persze itt is előkerültek a kíváncsiskodó, alkudozó feketék is. Victor nyugtatgatott minket, hogy mindjárt jön a Miniszter asszony és fizetnek, addig átnézi ő is, hogy mink van még eladó. Sikerült egy összegben megállapodni vele, így már csak a fizetésre vártunk. Szép kényelmesen intézkedtek, és kb. 1 óra telhetett el mire végre megérkezett a Miniszter asszony is és a mi autónkhoz jött elsőként.
Szerette volna lealkudni, de mi nem engedtünk, hiszen tényleg nem akartuk eladni, végül rábólintott. Besétáltunk a szálloda recepciójához és ott vártunk egy kis hideg cola mellett, hogy Victor a presszó másik sarkában átvegye a Miniszter asszonytól a kialkudott összeget, majd odasétált hozzánk. Meglepődtünk, amikor az összeggel teli boríték, kicsit nagyobb volt mint amire számítottunk, mert mi csak Euróban szeretnénk megkapni az összeget, de kiderült, hogy ugyan Euró, de tele volt 5, 10 és 20 Euróssal, ezért volt ilyen vaskos a boríték. Végül kiszámoltuk, átvettük, aláírtunk és megbeszéltük, hogy mi egy bankba szeretnénk elsőként menni, majd csak utána a hotelba, hogy kipakoljunk a kocsiból és átadjuk Victornak az autót. Elindultunk (elől egy autóba Victor és egy sofőr), majd megálltak egy épület előtt, ahová bement Victor az autó papírjait intézni. Mivel már délután 3 óra volt, arra gondoltunk, hogy mi addig keresünk egy bankot, nehogy bezárjon és kitegyük magunkat egy készpénz ellopási lehetőségnek. Közben összefutottunk Robival is a (059-es csapatból), aki befeküdt a csomagtérbe hozzánk, hogy segítsen a banki ügyintézésben. Találtunk egy WesternUnion feladó helyet, de soknak tűnt a kezelési költség, így tovább keresgéltünk. Útközben a 003-as fiatalok közül találkoztunk Barbival és Ádámmal, akik bőröndöt akartak venni, ők is felkapaszkodtak a kocsira, Robit visszavittük az étteremhez, ahol felvettük és a fiatalokkal továbbmentünk egy bankhoz. Mivel Barbi tudott franciául, Ádám meg spanyolul, sikerült megértetni a bankban, hogy mit is szeretnénk, így ők leléptek, hogy folytassák a bőröndvásárlási projektjüket, mi pedig maradtunk és várakoztunk.

Az afrikai tempóban haladt az ügyintézés, de kiderült, hogy kellenek az autó papírjai is a tranzakcióhoz, így telefonon hívtuk Victort, aki rövid időn belül megjelent és egy kézzel írt papírt adott le, mint hivatalos papírt az ügyintézéshez, de ez is elég volt hozzá. Már bezárt a bank, amire végeztünk és azt ajánlották nekünk, hogy ne hagyjuk el a várost addig, amíg a tranzakció nincs meg (ez kb. 48 óra), hogy tudjunk még intézkedni, ha gond volna az átutalással.




Elmentünk a hotelhez, ahová már Victoron kívül megérkezett a Miniszter Asszony fia és testőre is. Türelmesen megvárták, amíg kipakoljuk a személyes dolgainkat a hotel udvarára és közben lelkesen elkezdték lehúzgálni a matricákat az autóról. Nagyon barátságosak voltak velünk, Mama és Papa lett a nevünk és a végén még csoportképet is készítettünk. Amire felocsúdtunk már ott álltunk a kis csomagjainkkal, autó nélkül, szabadon.... és most hogyan tovább?


Csomagjainkat bepakoltuk a szobánkba, koccintottunk egyet a maradék kis italunkkal, hiszen sűrű volt ez a nap. Közben megérkeztek a többiek is a szálláshelyre (059, 040), hiszen estére a román szállásadónkkal meg lett beszélve egy helyi szokások szerinti vacsorázás, amire Csabi (059) az autójuk eladása miatt, csak késve tudott megérkezni, kicsit csalódottan. Azt mondta átverés az egész, nem adták meg a beígért pénzt, és elege van, holnap hazaindulnak.
A vacsora egyébként nagyon ízletes volt, kint tálaltak nekünk a kertben, a csillagfényes ég alatt, szúnyogok, macskák és kutyák társaságában.

Közben telefonáltak a 003-as fiatalok, hogy ők is eladták az autójukat és Csabinak felajánlanának néhány hasznos kelléket, amiért menjen be hozzájuk a Malaika Hotelbe, ezért vacsi után autóba ültünk és a fiataloknak segítve, lehoztunk a szállodai szobájukból lifttel, a recepción keresztül hi-lift jack emelőt, rántókötelet, ami egy nagy fekete zsákban lapult, lapátot és baltát, ami miatt elég röhejesen néztünk ki.
Mivel a visszaútra is tartogattunk osztogatható ajándékokat, úgy gondoltuk, hogy Zalánnak adjuk, hogy vigye haza a falujába, így még este bevittük a szállodába azt is neki.
A mozgalmas nap után jól esett végre ágyba keveredni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése