Ars poetica

Ars poetica
Ars poetica: Érzés, ami hajt minket

2013. február 9., szombat

16. nap - CÉLBAÉRTÜNK!


Reggel szinte elmenekültünk a focipályáról, mert a helyiek jöttek mindenfélét összeszedni. Már arra is kértek, hogy a rajtunk lévő ruhákat vegyük le és adjuk nekik, a másik meghökkentő, hogy mi zsákokba összegyűjtjük a szemetet ők pedig mindegyiket sorra kiborogatják a földre és úgy mazsoláznak benne. Végre kiszabadulunk a falusi turizmus fogságából és útközben rátaláltunk egy szép kis vizes területre, ahol kifújhatjuk magunkat.


Még néhány kilométer van hátra a földúton, ami után az első lehetőségnél lemosatjuk az autónkat egy igazi, helyi mosóban, így csili-vilin haladunk tovább már a betonon.


Megérkezünk egy ellenőrzőponthoz, ahol már több sorban állnak az autók és hatalmas a káosz. Már az út mellett is jönnek-mennek az autók. Lassan haladunk valamit előre, míg kiderül, hogy ki kell tölteni egy papírt, hogy beengedjenek a városi zónába. Ez egy hosszadalmas ceremónia volt, de a megkapott papírt hiányosan ugyan, de kitöltve visszaadtuk és lassacskán kikeveredtünk a káoszból. (Utólag megtudtuk, hogy itt az autó forgalmi engedélyét is elkérték, ami helyett egy ideiglenes papírt állítottak ki, amivel járkálhatsz Bissauba, erről mi nem is tudtunk abban a káoszban, így nekünk ilyen nincs.)

Beérkeztünk a város széli repülőtérhez, ahonnan már nem engedték tovább a Bamakos autókat, így hosszú sorba összetorlódtunk. Közben László elszaladt a körforgalomban lévő szálláshelyünkre, hogy biztosan legyen szobánk éjszakára, bár kedves barátunk, Vily is már jelezte nekik telefonon. Minden oké, szállásunk már van csak célba kell még érni. Mivel Bissauban éppen 4 napos karnevál van, így sárga színű papírmaszkokat és pólókat osztogattak. Végre elindulhatott a sor, elől ment egy zenés kamion, majd lassacskán beértünk a város egyik körforgalmához, ahol fel volt állítva a Bamakos kapu. Forróság, tömeg, várakozás és a célba érés mámora, teljesen leszívta az ember energiáját. Idén koncentráltunk rá, hogy legyen rólunk célfotó, így szerencsénkre a román csapat egyik tagja éppen ott sétált, aki készséggel segített nekünk ebben (nagyon köszönjük neki).

Az idei befutónk fényét elvette a városi karnevál, most nem volt akkora fogadtatásunk. A célba érés helyszíne is most egy kisebb téren volt, ahol el se fért ennyi autó, így szinte azonnal szétszéledtünk erre-arra. Közös örömujjongás se volt, mert magunk voltunk, de se baj kicsit leparkoltunk, ezzel az autót mutogatva, majd lassan begurultunk az Azalai Hotel udvarára, ahol már több Bamakos autó is állt. Itt futottunk újra össze a Citroenes csapattal, akiknek már nem jutott szoba, illetve sokallták is, így szóltunk nekik, hogy a román nőnél, ahol mi leszünk még van egy üres szoba jöjjenek oda velünk. Elindultunk az egyre zsúfoltabb városon át kifelé a repülőtér irányába és útközben láttuk, hogy rengeteg rendőr, katona és nemzeti gárdista fogott körbe egy Bamakos autót. Gondoltuk talán balesetük lehetett, de megállni nem tudtunk, mert tovább hajtottak minket. (Utólag megtudtuk, hogy valamilyen ismeretlen okért megverték és 5 órára bilincsbe is verték őket, pedig egy korosabb, angolul remekül beszélő nő volt, aki segélyeket hozott Afrikának.) A tömeg hatalmas, szinte már-már ijesztően sokan vannak az utcákon.

A régi szálláshelyünkön barátsággal üdvözöl minket a tulajdonosnő és az udvarban látjuk, hogy más Bamakos autó is áll, de szerencsénkre a helyünk és az üres szoba még meg volt. Nagyon szeret beszélgetni a tulaj és Erika készségesen el is beszélget vele, sőt beinvitálja őket is a házába (ezen mi is átestünk tavaly, idén kihagytuk). Kipakolunk a szobába és elővesszük a Bulanga Team-től rajtnál kapott aszalt-szilvás Unicumot, hogy a hagyományt megtartva igyunk ebből a meleg nedűből. Koccintunk és kiülünk a kerti asztalhoz, hogy a közben kellemesen hűsülő levegőn kipihenjük az út fáradalmait és beszélgessünk útitársainkkal.


Mivel este 8 órára volt meghirdetve, hogy a helyi Lenox nevű szórakozóhelyre kell menni a Budapest-Bamako Rally Futam hivatalos záró rendezvényére, ezért összekaptuk magunkat és elindultunk taxit fogni a zsúfolásig emberekkel teli utcára. Kiderült, hogy a városban nem lehet autóval közlekedni, mert szinte mindent lezártak a rendőrök és katonák a karnevál miatt. Azért akadt egy helyi kisbuszos, aki némi alkudozás után bevállalta az öt fős társaságot és betuszkoltuk magunkat egy iszonyúan lepukkant kisbuszba 3 fekete mellé. A buszban volt egy kis-tévé, amin klipeket nyomtak, hangszórók segítségével, így azonnal jó hangulat lett. Közben még felvettek két fekete nőt is, de amikor László elővette a Ledes videólámpáját és kamerázott, kisütve mindenki szemét vele, elsőként az egyik tiltakozott, hogy őt ne vegye fel, aztán meg olyan táncolásba kezdtek a buszon, hogy a hangulat a tetőfokára hágott. Aztán, amikor a főútról a rendőr letérített, hogy nem mehetünk tovább azon és ezért sötét, zegzugos, kátyús, poros úton kellett tovább haladnunk, már kezdtünk egy kicsit aggódni, hogy merre is járunk. A buszban már cigiznek is, ami a nagy táncolásban az ölemben landolt és a két nő szinte rámászott az emberre, ahogy a dülöngélő buszban inogtak és a feneküket nyomták  felénk (ez a farmozgás itt a menő). Valahogy visszakeveredtünk a főútra, de még mindig nem lehet felhajtani rá, viszont a Lenox innen már nincs túl messze, így mielőtt visszakavarnánk a sötét kis utcákba, kiszállunk a buszból. Hát ezért az élményért még jattot is adtunk nekik, hiszen nem volt akármilyen a hangulat.


Nekivágunk a feketékkel teli, zsúfolt, sötét főúton, hogy sétálva elérjük a rendezvény helyszínét, de ott derült ki, hogy rajtunk kívül senkinek nem sikerült odakeverednie ebben a tömegben, hiszen a többiek a város felől kellene hogy érkezzenek, de nem lehet taxit fogni. Erika telefonál egyet és kiderül, hogy a karnevál miatt áttették az eseményt az Azalai Hotelbe 9 órára (ezt a Facebookon írták meg, de nincs mindenkinek net a szálláson). Úgy döntünk, hogy gyalog nekivágunk az útnak, ami hát 4-5 km is lehet és ebben a tömegben még egy kihívás is, igaz az afrikai karnevál hangulatát így valóban átérezhetjük. Persze próbálunk együtt maradni és szerencsénkre a sötétségben nem tűnünk fel mi fehérek annyira, talán nem is lesz ebből gondunk. Rengeteg a gyerek és a fiatal az utcákon, egyik-másik valamilyen maszkot vagy fejdíszt visel és csak elvétve látunk zenés helyet illetve táncos lányokkal teli kamiont.


Átvergődtünk a főtérre, ahol állt a Bamakos kamion is és Erikáék leálltak beszélgetni velük, mi pedig leintettünk egy taxit, amibe csak úgy fértünk be, hogy én a László ölébe kellett, hogy üljek. Hát a tető nyomta a fejemet és közben a buckákon haladva, nem volt túl kényelmes. Végre megérkeztünk a hotelhez, ahol a medence szélénél gyülekeztek a Bamakosok és Villám Géza összegezte az eredményeket. Voltak különdíjak is és ők a nyertesek:


Mi kitikkadva, éhesen és szomjasan értünk ide és nagy csalódás volt, hogy a rövid összegzés után szétszéledt a társaság és ennyi (hát tavaly ez egy színvonalas esemény volt, az akkori kormány jóvoltából).

Beszélgetésekből megtudtuk, hogy többeknek elvették a forgalmiját és csak akkor adják vissza, ha eltávozik vagy eladta az autóját. Holnap reggel lesz egy szervezett autópiac a katonai repülőtér területén, ahová minden autónak be kell állnia, még annak is, amit nem akarnak eladni. Úgy tűnik, hogy van egy kis feszültség a Bamakosok között, legfőképpen a két főszervező között, akik szeretik egymásra nyomni a felelősséget. Az egyik elkéri a pénzt az úgynevezett autóeladási illetékre (125 Euro/autó), a másik meg azt mondja, hogy nem kapta meg a kormány a pénzt, ezért is ilyen a hozzáállásuk, hiszen szeretnék, hogy a helyi vevők adózzanak a vásárlás után, csak e miatt minket eladókat akarják bekorlátozni a szabad mozgásunkba, ezért az eredeti forgalmik helyett kiadnak egy helyi útvonalengedélyt, amivel közlekedhetünk addig míg itt vagyunk és miénk az autó. Erre a legjobb szöveg és védekezés a Bamako futam szervezőjétől:

- Ez itt Afrika, itt minden lehetséges...

Sokan fel vannak háborodva ezen a fogadtatáson, de nem igazán tudunk mit tenni ellene. Fogunk egy taxit és visszakavarunk a szállásunkra, ahol nagy megdöbbenésünkre valaki áttúrta a táskáinkat, holmijainkat. Minden tok, doboz és táska ki van nyitva, át van forgatva és ugyanez a helyzet szomszédainknál is. Gyors kontroll után úgy tűnik, hogy nem hiányzik semmi, valószínűleg pénzt kerestek, de nálunk csak Forint volt, azzal meg nem tudnak mit kezdeni. Erikáék meg nagyon jó helyre dugták és az is csak az egyharmada volt, mert rutinosan három felé tették el, így kárunk talán nincs, de azonnal rákérdezünk a tulaj fiánál, hogy hogyan történhetett ilyen. Ő azt mondja, hogy csak most ért haza, de román Anyukája egész nap itthon volt, így beszéljünk vele. Mivel feltörésnek nyoma nincs, ezért csak kulccsal tudtak bejönni, sőt mi háromra zártuk az ajtót és aki bent járt nem is zárta vissza az ajtónkat, csak becsukta. Erika férjével, Jordannal megyünk a házba, ahol a nő már teljesen feldúltan adja elő, hogy ő kikéri magának, ő nem tolvaj, nem szegény és mi hogyan gondolhatunk ilyet. Nem győzzük hallgatni és csitítani, így otthagyjuk, majd megnyugszik. Az biztos, hogy semmilyen értéket ezentúl nem hagyunk a szobánkba, mindent cipelünk magunkkal.

Ez a nap igen zavaros és hosszúra sikeredett, így nyugovóra térünk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése